SIPOS SÁNDOR képzőművész


Sipos Sándor képzőművész 1957-ben született Székelykeresztúron.
A kolozsvári “Ion Andreescu” Vizuális Művészeti Akadémián diplomázott 1984-ben.
Ahol oklevelet szerzett, kitűnő minősítéssel a szobrászat és pedagógia szakon, szobrász és rajztanár képesítéssel.
Ezt követően 1989-ben kivándorolt Kanadába.
Egyéni kiállításai mellett (Budapest, Montréal), számos csoportos tárlaton vett részt az évek folyamán (Bees, Mont­réal, USA).
Sipos Sándor tagja a MAMO Társaságnak.

“Rajzait, illusztrációit rendszeresen közlik az ottani lapok. Munkáira az új eklektikus gondolkodás, a vizuális információk és eljárások szabad asszociációkban való rögtönzéses alkalmazása jellemző. A primitívekre is visszautaló figurativitása egyfajta szertartásosságnak, emberi gesztusokban szimbolizált és a képzőművészeti nyelv ösztönerejű használatával hitelesített élet- és világérzésnek a közvetítője.” (Vécs Nagy Zoltán művészettörténész)

“Mezei Ottó budapesti művészettörténész méltató szavaival élve “sajátos a tudat szintjére emelt spontán megnyilatkozásai, lenyomatai ezek a munkák”.
Táguló virtuális világunk hálójában fennakadt es szövedékebe beépült ember életérzését vetíti elénk… M.McLuhan kanadai médiakutató es filozófus nagy hatással volt Sipos S. látásmódjának kialakulására, szerinte a média fejlődése időről időre átformálja az emberi kultúrát.”a könyv a szem kiterjesztése… a ruha az emberi bor kiterjesztése …az elektromos áramkör a központi idegrendszer kiterjesztése “. (Fülöp M.)

Sipos Sándor grafikus, festőművész így vall magáról:
“Több mint 25 éve Montréalban élek, az anyanyelvem mellett elsajátítottam a francia és angol nyelveket is, mivel Montréal kétnyelvű város.
Mesteri szintű kurzusokat hallgattam a montréali Université du Québec egyetem keretében: Szociológia, kortárs videoművészet, művészettörténet, etc., alkotási folyamat/praxis…etc.
Közel 30 évre terjedő folyamatos alkotói tevékenységem van, több montréali, torontói, budapesti, kolozsvári irodalmi/művészeti lap közölt munkáimból, rajzaimból, mint a: Matrix, ViceVersa, Guide-Ressources, CLIN D’OEIL, Dires, Kaleidoscope, Boreal Editeurs, Panel Magazin, Helyőrség, Korunk etc.
Egyéni kiállításaim mellett (Montréal, Budapest, Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy) számos csoportos tárlaton is részt vettem (Montréal, USA.,Bécs, etc.).
Munkáim megtalálhatóak köz- és magángyűjteményekben is.”

Sipos Sándor képzőművész munkásságáról “A Nyikó csörgedezésétől az Óceán morajlásáig” címszó alatt írt Dancs Rózsa írónő, a kanadai Kalejdoszkóp kulturális folyóirat laptulajdonosa és főszerkesztője:
“Sipos Sándor Montréalban él, ott alkotja immár az egyetemes modern képzőművészet kincsestárában helyet érdemlő alkotásait. Az ő művészete nem csak a festészet fogalmát fedi. Formailag legalábbis. Ha mégis rákényszerülnénk, akkor én képi epikának, korunk zaklatott lelkivilágának dantei mélységeket és mitológiai magasságokat befogó képi vetületeinek nevezném alkotásait.

Sipos műveinek motívumai darabokban, akár a hősi eposzok énekei, – és egységükben – tekintve is rákérdeznek a nézőre: mit látsz?, mit gondolsz?, és mit válaszolsz? Térben szétszórt alaktalan figurák, megcsavarodott – lélekgörcsbc tekeredett – alakzatok sorstragédiák sorozatát juttatják eszünkbe. Ám valahol ott lappang a biztatás is, legalábbis annak felsejlése-, hogy nem veszünk el, orra buktató akadályokon meggörbült gerinccel, földet kaparva is ki tudunk vergődni a fényre!
Mondhatnók azt is, hogy Sipos Sándor filozofikus alkat – alkotó – bizonyára helytálló ez az állítás is-, ám a miértekre abszolút választ kereső útvesztők állomásai túlmutatnak minden izmuson, noha ugyanakkor minden -izmust magukba is sűrítenek.
Van képe, amely őskori sziklába karcolt őslelet, van olyan, ami középkori szellemek libegő, pokolbéli árnyaira emlékeztet, az elme belső, olykor meg sem nevezhető szörnyeire, amik nemcsak a lelket, hanem a testet is cask porszemcsék formájában szórja szét a semmiben.

Emlékezetemben Sipos Sándor halk, inkább introvertált emberként maradt meg: majdnem egy esztendeig laktunk egyazon, a traiskircheni menekülttábor fennhatósága alatt álló edlitzi épületben. Étkeztünk naponta ugyanabban az ebédlőteremben, és mégis, csak évekkel később, itt, Kanadában tudtam meg, hogy erdélyi menekülttársam festőművész-; nos, alkotóművészként is ezt érzékelem: mintha a külvilágból annyit tartana érdemesnek meglátni, ábrázolni, ami jártában-keltében éppen elsuhan előtte, és azt le is jegyzi, a többit pedig a nézőre bízza.
Ez az ő sajátos lázadása! A néző? Mi vagyunk! Egzisztenciális bizonytalanságára nem kap egyikünk sem megnyugtató választ, mert világunkat, normálisnak hitt világrendünket már régóta csak sziporkává zúzott üvegcserepekből tudjuk – nem újraépíteni! – újraálmod-ni. Az elmagányosodás, a gyökértelenné nyomorodás korszakát éli ma mindenki, haláltusát vív az értelem az értelmetlenséggel, az érték a legvadabb démonokkal verekszik. Ezt verselte bele képeibe a kolozsvári költő, – Zilahi Nono -, akivel közösen könyvet állítottak össze.
Maga a művész így vall az alkotás közben lezajló morfondírozásairól:„…örülök, hogy a karcolt munkám a rovásírással elnyerte tetszésed… Amint dolgoztam rajta, eszembe jutott, hogy még az írásunk is ‘ellentmondásos’, hiszen a latin írás balról jobbra, míg a rovásírás jobbról balra olvasandó… Talán hitvilágunkkal is így vagyunk: a kereszténység felvétele teljesen más irányba vitt, mintha megtartottuk volna az ősvallásunkat. Itt, Kanadában eszméltem rá arra is, hogy az őslakosok vallása mennyire hasonlít a mi ősvallásunkra, körkörös a folyamat, fontosabb, mint a hierarchia…, a kereszténység a hierarchiára épül – talán ennek a képlet·e vetült ki a társadalmakra is, l.a háromszög csúcsán a teljhatalmú császár és az alattvalók… etc.”
A sepsiszentgyörgyi barát, Ütő Gusztáv képzőművész a Montréalban élő, farkaslaki származású Sipos Sándorról a következőt írja:
,,Elsősorban e vizuális energiák átadását tarthatjuk lényegi üzenetnek a festmények, nyomatok, rajzok, talált tárgy assemblage-ok, fényképek, vegyes technikájú alkotások sokaságában. A meghajlott, állati megkucorodásba görbült antropomorf alakzatok – bogarak, lepkék, oroszlánok, macskák és képzeletbeli szereplők sokasága, mint gyilkos álmok, visszatérő motívumai szintén rémkép jellegűek. A szürrealizmus határán. A csillogó anyaghasználat mint a… szemfényvesztő globalizálási kísérlet ámító felülete, rögeszmeként vonul végig a képek egynéhányán. Szervesen épülnek a művek sorába a fénykép alapú alkotások is… Sipos Sándor nagyszerűsége épp a sokoldalú kutatásaiban, a műfajok keverésében rejlik. Őt nem a műfajok tisztasága érdekli, hanem az üzenet továbbítása, a sugárzó erő célba juttatása. És mindezt az erdélyi szellemiség jegyében teszi.” (Kalejdoszkóp, 2020. III-IV.)

És hogy ez mennyire nem divatból fakadó művészi allűr, azt sejteti az az élmény, amit még gyermekként élt át a szülőfaluja történelmi mérföldkövét is jelző Tamási Áron temetésén,: „Tizenévesen a halál érzését, fogalmát nem úgy éltem meg, mint ma. Akkor valami mást jelentett… Valami valószínűtlenül távolit, de a tömegben az emberekből akkor is áradó erő és tartás mély nyomot hagyott ben¬nem, amit így fogalmazhatnék meg: a lelkek ünneplő, vakító fehér ingbe voltak öltöztetve…! A temetés inkább a felemelkedés metamorfózisa volt…, átlényegülés, a lélek újbóli találkozása a földiekkel…” (Dancs Rózsa írónő, NyugatPlusz folyóirat)

“Sipos Sándor Kanadában élő képzőművész Ősi emlék című formázott vásznának témája, tematikája, mágikus jel- és motívumrendszere – amely valójában nem is vászon, hanem egy expresszíven és dekoratívan kifestett titokzatos állatbőr, egy fekete, fehér és narancs pöttyökből, éjszínű vonalakból és foltokból összeálló rejtjelezett üzenet – a „homo archaikus”, az ősi, az eredeti, a kezdeti ember világába vezet át bennünket. Régi vesszőparipája ez az alkotónak. A kanadai indiánokat támogató, velük baráti viszonyt ápoló Sipos Sándor véleménye szerint az ősember, a prehistorikus ember kölcsönhatásban élt a természettel, nem szakadt még meg a kapcsolata az atavisztikus énjével. Ismeretlen volt számára az elidegenedés, mert ekkor még büntetés járt a természetet romboló minden cselekedetért. Ez az ember testestől-lelkestől azt érezte, hogy áldozat formájában vissza kell adnia valamit az anyatermészetnek, a földanyának, hogy a bűn ereje megszűnjön, és ne vegye el az istenek kedvét, ne szegje meg az isteni törvényt. Ha egy őslakó leölt egy állatot, a cseleke­detét meggyászolta, csak a szükségletét elégítette ki, nem pusztított el több jószágot. Tehát szimbiózisban élt a természettel, úgy érezte, tennie kell valamit az egyensúly fenntartásáért. Sipos Sándor indián folklórt idéző munkája olyan hitelű és erejű mágikus műtárgy, mintha közvetlenül az „Amerikai Etnográfiai Múzeumból” emelték volna ki.” (Novotny Tihamér művészeti író, Kortárs Folyóirat)

“A több mint 100 éve bekövetkezett robbanás teljesen megváltoztatta a kepzőművészet tartalmi és formai jellegét és minőségét. Többé nincsenek tabutémák és tartalmak. Tehát szabadon hozzá lehet szólni mind társadalmi és szociális, mind filozófiai és antropológiai problémákhoz. Egy egészséges társadalomban a művészet (tág értelemben) mint érzékeny szenzor is működik.
Egy gondolat előhívása hasonlítható a fényképész sötétkamrájához: a képet a megfelelő pillanatban rögzíteni kell, különben eltűnik. Egyik legnehezebb dolog számomra a folyamatosság megszakítások nélküli egyenletes fenntartása: egy új gondolat felvetése, elmélyítése, rögzítése és továbbfejlesztése. Malevich eljutott a két végső színhez (vagy nem-színhez), a feketéhez és a fehérhez, amely új utakat nyitott meg az absztrakció felé. Duchamp ready-made művészete eljutott a koncep-tuális művészet határához, ahonnan számtalan irányba ágazódik szét.
A „dekoratív ösztön” az én értelmezésemben a spontán díszítő művészetet is jelenti (aminek önmagán túl nincs különösebb konnotációja): a székelykapuk vagy pásztorbotok díszítőelemeire gondolok, melyek spontán megnyilvánulásai valamilyen mélyebben fekvő érzelemvilágnak, és amely motívumvilág búvópatakként nagyon mélyen húzódik meg egy nép kultúrájában. Vagy ott vannak a Hai-da Gwaii indián mikrovilág totemoszlopai (tudomásom szerint közel 10 000 évesek): e motívumok kezdetei nagyon mélyre nyúlnak vissza, és szinte lehetetlen szavakba önteni őket.
A képzőművészet egy metanyelv – ilyen értelemben a fenti fogalomköröket akár kutatási területemnek is nevezhetném, az irántuk való érzékenységem már itt, Kanadában alakult ki, amikor ellátogattam az Occupy Montréal mozgalomra. Otthon ’89 előtt minden társadalmi összejövetel tiltott volt, nekem tehát meg kellett tanulnom megélni a felelősségteljes szabadságot.
Számomra a szabadság mint attitűd elsődleges fontosságú, nem csak a képzőművészetben. Ugyanakkor szabaddá válni vagy szabaddá tenni önmagunkat egy hosszú folyamat.
Eddigi munkásságom során három nagy témakör foglalkoztatott: a dekoratív ösztön dimenziója, az absztrakt dimenzió és a társadalmi-szociális dimenzió. Sokféle műfajt érintettem. Ezeket egy kicsit úgy képzelem el, mint egy földcsuszamlás alkalmával láthatóvá váló geológiai rétegződéseket: bizonyos nyomás (társadalmi vagy más) szegmentumaként egyszer csak előhívódnak.
Egy nap elteltével rengeteg kép villan át a képzeletünkön – hogy ebből mi lesz a fontos, az mélypszichológiai folyamat is. A gondolatok átfordulnak képpé (és fordítva), testet öltenek az alkotási fo-lyamat során, és a munkák egymásutánisága valamilyen hozadé-kot eredményez.
Munkám során gyakran eljutok egyfajta határhelyzetig, egy olyan dimenzióba, amelyben a „tiszta kép” létezik csupán, más szavakkal: eljutok a vizualitás határáig.
Ezért is gondolom fontosnak az alkotót és az alkotásokat folyamatukban szemlélni, az alkotó munkásságán belül elhelyezni őket. Mert csakis egymásutániságában követhető nyomon a téma, a felve-tés alakulása, a rezdülések és az átváltozások.” (Horváth Benji, Rétegződések – Interjú Sipos Sándorral, Helikon, 2021)

Sipos Sándor képzőművész Morál Death? c. elemzése a posztmodern kultúráról:
“…rövid szocio / antropológiai elemzésem során néhány nekem fontosnak látszó jelenséget, posztmodern kultúra / post image / próbálok felvázolni …nem szabad úgy gondolom nagy hiba lenne csupán / kizárólag a technikai civilizáció / fejlettség mentén megítélni népeket, kultúrákat …a dolgok jelenségek ennél sokkal összetettebbek es bonyolultabbak.
Az un.”fehér ember” kevesebb mint 500 év alatt kontinensekről irtotta ki az őslakosokat (kik évezredek óta laktak es éltek szimbiózisban ezeken a területeken ) a “ Civilizáció és a Vallás “ nevében!…Tehát meg kell kérdeznünk önmagunktól, hogy mennyire inkluzíjv, toleráns, befogadó a Keresztény kultúra és vallás? (említést érdemel a két ellentétes Kozmogónia, Mitológia,Világkép ) rövid leírása …

A Keresztény világképben a szenvedő ember/alany, alárendeli Isten parancsára a Földet / Bioszférát mindennel együtt és hasznára hajtja, piramidális/trianguláris hierarchia…
A hirarchia csúcsán a Teremtő / Mindenható áll, majd az Ember, Állat, Növény, Ásványok…

A “ MotherNature “ IstenAnya, teremtő erő / energia a kiinduló pontja a nem Keresztény / Őslakosok / Természeti Népek Mitológiájának, Vallásának… körkörös képlet a folyamat, folytonossága a Természettel / Animizmus…lelki tulajdonságokkal ruház fel állatot, növényt…etc. (lásd a Totem oszlop szimbolikáját) különböző törzsek / klánok pl.a teknős békától származtatja magát, vagy a hollótól (mitológiai leírás )… mivel a természetben, természettel szimbiózisban élnek természet / ember, egyenrangú társ az állat a növény …etc.
A körkörös folyamat a dolgok átmenete átalakulása, átváltozása egyik állapotból a másikba, a Folyamat, átalakulás; ember, állat, növény kőzetek etc… hangsúlyosabb mint a hierarchia…

Nagyon fontos számunkra is ápolni, megtartani az ősi energiákat, szimbólum rendszert (pl.rovásírás,a kopjafák szimbólum rendszere, szín harmonikák …etc.)…de ugyanakkor fontos kellő tisztelettel az autentikus hagyományt / népi kultúrát átemelni a 21. századba …most amikor úgy érzem kaptunk meg egy lehetőséget a szabad élethez …”

Sipos Sándor képzőművész “Archaikus Ember” c. írása, mely elhangzott egyéni tárlata keretében:
“…amikor az Ember, az Archaikus Ember /Homo Archaicus/ még meghatározó módon együtt élt szerves szinbiózisban elvállaszthatatlanul kölcsönös viszonyban, a környezetével, a Természettel a természetben.
Nem szakadt még meg a belső kapcsolat az atavisztikus énjével, ismeretlen volt az elidegenedés, amikor még bűnt érzett minden a szent egységet a Természetet megfosztó vagy romboló cselekedetért.

Úgy érzi, hogy vissza kell valamit adnia fordítania a Természetnek /áldozat/, hogy a bűn ereje megszűnjön és ne szegje meg az Istennek kedvét, kiengesztelje ezáltal mély emberi lélek természet Isten őshalmaz – fogalom életet jelentett.
Tehát ha a Haida Gwaii-i indián leölt egy élőlényt ,állatot, azt a cselekedetet meggyászolta, csak szükségleteit elégitette ki, nem pusztított el több állatot, mint amennyire szüksége volt az életbenmaradáshoz.
Hát ily módon tudott szinbiózisban élni az Ember a Természettel, boldogan többezer éven át.
Az Indián úgy érezte, hogy valamit tennie kell a Természet egyensúlyának a helyreállításához, elvett belőle megemlékezett és az áldozat révén kiengesztelte a megbontott egyensúlyt… időnként bűntudatot érzek az Indiánok földjén élve észak Amerikában… ” (Korunk Galéria)

*
Fotó: SIPOS SÁNDOR képzőművész és alkotásai
Szerkesztette: Zilahi Nono