Lukács Solymossy Éva kiállítása a Barabás Miklós Galériában
Lukács Solymossy Éva dési képzőművész alkotásaiból nyílt kiállítás február 17-én Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh Farkas utca 17. szám alatti székházának kiállítótermében. A művész 1966-ban végezte el a kolozsvári Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakát. Mesterei: Forró Antal, Gheorghe Apostu és Teodor Botiş. 32 éves rajztanári tevékenység után 1998-ban vonult nyugdíjba. 1977 óta rendszeresen szerepel munkáival a nagyközönség előtt. A hazai és külföldi csoportos tárlatokon való részvétel mellett, egyéni kiállítással jelentkezett többek között Désen, Kolozsváron (a Magyar Színház előcsarnokában és a Gy. Szabó Béla Galériában), a torontói (Kanada) Magyar Kulturális Központban, a medgyesi Városi Múzeumban, a tokaji Városi Galériában és a franciaországi Le Quesnoyban.
Minden festő önarcot fest: kívül-belül csak önmagát – írta az erdélyi képzőművészet felejthetetlen emlékű nagymestere, Mohy Sándor, aki hosszú élete folyamán – néhány hónap választotta csak el a száztól – az aforizma gyártásban is jeleskedett. S akinek művészi pályája is szorosan kapcsolódik Déshez. Ahhoz a városhoz, amely olyan kimagasló művészeknek szolgált otthonául mint Incze János Dés, Szopós Sándor, Dési Huber István, Kovács Zoltán. S szolgál otthonául mai meghívott művészünknek, Lukács Solymossy Évának is. Aki, mint minden vérbeli festő, kívül-belül szintén önmagát és csakis önmagát adja. Azt az igazi és a lehető legteljesebb, legsokoldalúbb énjét, amelyre sikerült rátalálnia, s amelyet immár mindennemű köntörfalazás és fölösleges finomkodás nélkül tár elénk.
Déja vu I.
Mintegy húsz éve kísérem figyelemmel Lukács Solymossy Éva művészi pályájának alakulását. Azt a sikerekben bővelkedő keresés-kutatás-sorozatot, amelynek közbeeső állomásait a művész mindig egy-egy kiállítással zárta le, és tette emlékezetessé. Kolozsváron a Magyar Színház előcsarnokában, 1993-ban találkoztam először munkáival. Őt magát személyesen nem ismertem, megfogott viszont modern vonalú munkáinak hangulata, kifejezőeszközeinek egyszerűségükben sokatmondó volta. Majd színesebb, tematikailag is más periódus következett. A művész belefeledkezett a táj, az épített környezet, a műemlékek szépségébe. S ez a belefeledkezés néha olyannyira erőteljesnek bizonyult, hogy a látottak pontos megfogalmazása, esetenként, mintha egyfajta önfeladást is eredményezett volna. Olykor-olykor úgy tűnt, a festő művészi énje, erőteljes, határozott egyénisége áldozatául esik a tematikának, vagy legalábbis csorbát szenved. De persze ennek a szakasznak is voltak kiemelkedő alkotásai. Hogy aztán az utóbbi esztendők kolozsvári Téli Szalonjain találkozzak ismét munkáival, és kerítsen hatalmukba sajátos vonzerejük. Legutóbbi festménye pedig valóságos telitalálatnak tűnt, a szakmabeliek közül is többen felfigyeltek rá, és érdeklődtek alkotójuk iránt.
Hát most itt áll önök előtt a művész teljes fegyverzetében, kívül-belül csak önmagát adva.
Egy kiállításnyi önarcképet láthatnak tehát Lukács Solymossy Évától. Önarcképet akkor is, amikor az erőteljes kékbe vörösbe fogalmazott tengert, s akkor is amikor líraibb, könnyedebb színekbe öntött változatát jeleníti meg, vagy éppenséggel határozott mozdulattal tengerészkötésbe fonja a színeket, esetleg két, egymás melletti szék allegóriájába fogalmazza tengerparti nosztalgiáit. S önmagát adja erőteljes színekben izzó enteriőrjeiben, az almákon, birseken szélesen elömlő, vörös háttérbe fogalmazott fényekben, s akkor is, amikor sajátosan fénylő kalap-aurában robban be a képbe, vagy vörös szoknyásan félig a földön, félig a képzelt egekben libben, légiesen, de nagyon is földin ugyanakkor, színcsillanásokba burkolózva, vagy éppenséggel mélyből feltörő energiák megfékezhetetlen színorgiáiba tömörítve érzelmeit.
Ez az igazi Lukács Solymossy Éva, aki immár teljes mértékben vállalja önmagát, s ettől vált igazán méllyé, bensőségessé, izgalmassá, egyedivé művészete. Lendületes ecsetkezelés, magával ragadó spontaneitás jellemzi az olykor emlékfoszlányokból, vagy éppenséggel tudatalattijában megbúvó és hirtelen felbukkanó érzelem-koncentrátumokból összeálló, sajátos szín-forma egyvelegbe lényegülő alkotásait. Mintha csak egy régóta szunnyadó vulkán most nagy hirtelen felszínre törő, perzselő színlávafolyamával szembesülnénk.
Tél a tavaszban
Dinamikus formák, valósággal dübörgő színritmusok kísérik ezt a realitásból ihletődött, érzelmi-gondolati lépcsőfokokat megjárt, mindazonáltal a pillanatnyi látvány elsődlegességét, magával ragadó erejét hirdető művészetet. Amely néha már egyenesen a gesztusfestészet határait súrolva sem nélkülözi az ösztönösen is pontos szerkesztésből adódó erényeket. Spontaneitás és fegyelmezett kompozíció sikeresen egészíti ki egymást Lukács Solymossy Éva festészetében. Férfias erő és megejtő líraiság sajátos keveréke ez a sziporkázó színkavalkád, amelynek egy sárga csöppje, a határokat szétfeszítve, immár a keretre is kicsordult.
A figuratív és az absztrakt, a pasztell, az akril és az olaj kézfogásának, és békés egymás mellett élésének lehetünk szemtanúi, olyan „pillanatvallomásoknak”, amelyek betekintést nyújtanak Lukács Solymossy Éva legújabb alkotói periódusának sajátosságaiba.
Elhangzott: 2012. február 17-én, a kiállítás megnyitóján
NÉMETH JÚLIA
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/70195
Lukács Solymossy Éva dési képzőművész alkotásaiból nyílt kiállítás február 17-én Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh Farkas utca 17. szám alatti székházának kiállítótermében. A művész 1966-ban végezte el a kolozsvári Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakát. Mesterei: Forró Antal, Gheorghe Apostu és Teodor Botiş. 32 éves rajztanári tevékenység után 1998-ban vonult nyugdíjba. 1977 óta rendszeresen szerepel munkáival a nagyközönség előtt. A hazai és külföldi csoportos tárlatokon való részvétel mellett, egyéni kiállítással jelentkezett többek között Désen, Kolozsváron (a Magyar Színház előcsarnokában és a Gy. Szabó Béla Galériában), a torontói (Kanada) Magyar Kulturális Központban, a medgyesi Városi Múzeumban, a tokaji Városi Galériában és a franciaországi Le Quesnoyban.
Minden festő önarcot fest: kívül-belül csak önmagát – írta az erdélyi képzőművészet felejthetetlen emlékű nagymestere, Mohy Sándor, aki hosszú élete folyamán – néhány hónap választotta csak el a száztól – az aforizma gyártásban is jeleskedett. S akinek művészi pályája is szorosan kapcsolódik Déshez. Ahhoz a városhoz, amely olyan kimagasló művészeknek szolgált otthonául mint Incze János Dés, Szopós Sándor, Dési Huber István, Kovács Zoltán. S szolgál otthonául mai meghívott művészünknek, Lukács Solymossy Évának is. Aki, mint minden vérbeli festő, kívül-belül szintén önmagát és csakis önmagát adja. Azt az igazi és a lehető legteljesebb, legsokoldalúbb énjét, amelyre sikerült rátalálnia, s amelyet immár mindennemű köntörfalazás és fölösleges finomkodás nélkül tár elénk.
Déja vu I.
Mintegy húsz éve kísérem figyelemmel Lukács Solymossy Éva művészi pályájának alakulását. Azt a sikerekben bővelkedő keresés-kutatás-sorozatot, amelynek közbeeső állomásait a művész mindig egy-egy kiállítással zárta le, és tette emlékezetessé. Kolozsváron a Magyar Színház előcsarnokában, 1993-ban találkoztam először munkáival. Őt magát személyesen nem ismertem, megfogott viszont modern vonalú munkáinak hangulata, kifejezőeszközeinek egyszerűségükben sokatmondó volta. Majd színesebb, tematikailag is más periódus következett. A művész belefeledkezett a táj, az épített környezet, a műemlékek szépségébe. S ez a belefeledkezés néha olyannyira erőteljesnek bizonyult, hogy a látottak pontos megfogalmazása, esetenként, mintha egyfajta önfeladást is eredményezett volna. Olykor-olykor úgy tűnt, a festő művészi énje, erőteljes, határozott egyénisége áldozatául esik a tematikának, vagy legalábbis csorbát szenved. De persze ennek a szakasznak is voltak kiemelkedő alkotásai. Hogy aztán az utóbbi esztendők kolozsvári Téli Szalonjain találkozzak ismét munkáival, és kerítsen hatalmukba sajátos vonzerejük. Legutóbbi festménye pedig valóságos telitalálatnak tűnt, a szakmabeliek közül is többen felfigyeltek rá, és érdeklődtek alkotójuk iránt.
Hát most itt áll önök előtt a művész teljes fegyverzetében, kívül-belül csak önmagát adva.
Egy kiállításnyi önarcképet láthatnak tehát Lukács Solymossy Évától. Önarcképet akkor is, amikor az erőteljes kékbe vörösbe fogalmazott tengert, s akkor is amikor líraibb, könnyedebb színekbe öntött változatát jeleníti meg, vagy éppenséggel határozott mozdulattal tengerészkötésbe fonja a színeket, esetleg két, egymás melletti szék allegóriájába fogalmazza tengerparti nosztalgiáit. S önmagát adja erőteljes színekben izzó enteriőrjeiben, az almákon, birseken szélesen elömlő, vörös háttérbe fogalmazott fényekben, s akkor is, amikor sajátosan fénylő kalap-aurában robban be a képbe, vagy vörös szoknyásan félig a földön, félig a képzelt egekben libben, légiesen, de nagyon is földin ugyanakkor, színcsillanásokba burkolózva, vagy éppenséggel mélyből feltörő energiák megfékezhetetlen színorgiáiba tömörítve érzelmeit.
Ez az igazi Lukács Solymossy Éva, aki immár teljes mértékben vállalja önmagát, s ettől vált igazán méllyé, bensőségessé, izgalmassá, egyedivé művészete. Lendületes ecsetkezelés, magával ragadó spontaneitás jellemzi az olykor emlékfoszlányokból, vagy éppenséggel tudatalattijában megbúvó és hirtelen felbukkanó érzelem-koncentrátumokból összeálló, sajátos szín-forma egyvelegbe lényegülő alkotásait. Mintha csak egy régóta szunnyadó vulkán most nagy hirtelen felszínre törő, perzselő színlávafolyamával szembesülnénk.
Tél a tavaszban
Dinamikus formák, valósággal dübörgő színritmusok kísérik ezt a realitásból ihletődött, érzelmi-gondolati lépcsőfokokat megjárt, mindazonáltal a pillanatnyi látvány elsődlegességét, magával ragadó erejét hirdető művészetet. Amely néha már egyenesen a gesztusfestészet határait súrolva sem nélkülözi az ösztönösen is pontos szerkesztésből adódó erényeket. Spontaneitás és fegyelmezett kompozíció sikeresen egészíti ki egymást Lukács Solymossy Éva festészetében. Férfias erő és megejtő líraiság sajátos keveréke ez a sziporkázó színkavalkád, amelynek egy sárga csöppje, a határokat szétfeszítve, immár a keretre is kicsordult.
A figuratív és az absztrakt, a pasztell, az akril és az olaj kézfogásának, és békés egymás mellett élésének lehetünk szemtanúi, olyan „pillanatvallomásoknak”, amelyek betekintést nyújtanak Lukács Solymossy Éva legújabb alkotói periódusának sajátosságaiba.
Elhangzott: 2012. február 17-én, a kiállítás megnyitóján
NÉMETH JÚLIA
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/70195
