Sárosi Csaba és Sárosi Mátyás vizuális világa provokatívan tárul fel a néző előtt. Kimozdít megszokott komfortzónánkból, rácáfol kényelemben és közönyben eltompult érzékeinkre, álerények kerülnek a leleplező szembesítés porondjára.

Sárosi Csaba kiállításai mindig ciklusokat hoznak a néző elé. Játék a technikával és játék az élettel. Az „Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan” Szilágyi Domokos-i elvárással szólítja meg befogadóit. Egyedi példányként leképezett monotípiáin rész­elemeket nagyít fel, és a vegyes technikák alkalmazásával alakít ki párhuzamos képmezőket. Ezúttal hátrahagyja életművében gyakran bemutatott bravúros vonalvezetését, nyitott tereket és szellős kompozíciókat teremt. Akár sablonok alkalmazásával teremtett figuráinak kontúrjaival is felhívja a figyelmet arra, hogy a dolgok folyamatos ismétlődésben, de lényeges fejlődés nélkül mutatkoznak meg. Képein gyakran múltba helyezett családtörténetek és a történelem elhíresült közhelyeinek jellegzetes figurái jelentkeznek. Meghasonult állapotok, beszűkült életterek, légüres bánatok és széteső kontextusok az egymásra vetülő tér- és időélmények ábrázolásában. Ennek ellenére mégis derűs, mert a pillanat varázsát felismerő és az irónia által vidám kikacsintással élő vizuális világot mutat fel. Ezen a kiállításon a nő szerepe domináns, alakváltozatainak érzékisége a történelmi mítoszok fölé nő. Dacol, provokál és flörtöl a férfiak teremtette hierarchikus világképpel. Sárosi Csaba képi világa folyamatosan párbeszédben áll a múlt történéseivel, annak szövedékét mindig vélt vagy valós családias közvetlenséggel helyezi előtérbe. A változás pillanatainak elkapott igaz­ságtartalmát firtatja, így az egyértelmű állásfoglalás helyett az átmenetiségben az ember túlélőstratégiáit mutatja fel.
Sárosi Mátyás képzőművészként való megjelenése előtt kivárt és mérlegelt. Közvetlen ismerősei tudták eddig is, hogy nagy tehetség. A márciusi kiállítások felmutatták egy-egy képének jelentős jelképrendszerét. Szűk körben képei eddig is kiemelt figyelmet, követő érdeklődést teremtettek alkotójuk iránt. 2015-ben a magmabéli és a kézdivásárhelyi kiállítás megmutatta: a virtuóz rajztehetség a nagy felületek miniatűr részelemeinek boncoló elemzésével egyértelmű és markáns üzenetértéket közvetít. Világlátása univerzális igényű, a kultúrák hálójából születő hatalmi rendszerek, a gépezetként pusztító ember, a romboló ösztönösség dehumanizált képeivel szembesít. Érzékenyen reagál a jelen felfokozott és tetőpontot ért feszültségére, az ember okozta torzulásokra, pusztító és vissza nem fordítható folyamatokra. Gyakran él a szigorú rendben felsorakoztatott felsorolás és ismétlés képi retorikájával, amely a nyomatékosítás határozott vonásaként jelenik meg. A populáris kultúrák és a fogyasztói társadalom zsúfolásig telt ingerküszöbének sűrített leképzése a befogadó számára is felhívás: nem vagyok mentes, részese vagyok egy apokaliptikus látomás történéseinek. A szemben álló totalitárius diktatúrák romboló rémálmát még fokozni lehet a kisebb közösségek versenyhelyzetté fajult szembenállásával, amelyet már csak a magánélet performansszá fejlesztett önpusztítása képes felülnőni. Képein a szembesítésen alapuló szociális érzékenység erőteljes. A leépült lakónegyedek létezésünk elrontott színtereire mutatnak rá. A szocializmus épületei kiüresedő életterek, középponttal nem rendelkező, légüres térként jelennek meg. A pusztulás leképzése állásfoglalásra kényszerít. A teremtett világ természeti közege hiányként van jelen. A művivé torzult növények részelemei az ember alkotta lakónegyedek dzsungelében a világba vetett otthontalanság személytelenségét hordozzák. Az emberi test szecessziós részletgazdagsággal megrajzolt variációi a kor emberének fetisizált maszkját és a romboló cselekvésben expresszionista brutalitását emelik ki. A zsúfolásig telt terek a személytelen létezés kilátástalanságára utalnak. A részletelemek precizitásig stilizált kidolgozottsága és a variációk ismétlésének nyomatékosítása a cselekvő ember felelősségét kéri számon. A gazdag látványvilág nem hagy belefeledkezni a részletekbe, hanem a mű egészének ütőerejével szembesít. A képek visszatérő mikrokozmikus jelképei az alkotó öntörvényű szabadságát is kódolják. A kulturális kavalkád figyelmeztet, hogy az ember romboló ösztönlénnyé válhat. A nagy méretű akril tablóképek intenzív színélménye és ingergazdag képi világa tett értékű állásfoglalás a művész hitvallásáról.
Apa és fia közös kiállítása két markáns, erőteljesen különálló vizuális nyelvet mutat fel. Világlátásukban egyén és közösség oppozícióira kérdeznek rá, s ironikus apai rákacsintással vagy a fiú mérlegelő kételyeivel válaszolnak.
(A kiállítás február 18-áig megtekinthető
a kovásznai Kádár László Képtárban)  

DEÁK FERENC

Életrajzi adatok:
SÁROSI CSABA grafikus 1951-ben született Szászrégenben. Iskoláit Marosvásárhelyen és Gyergyóalfaluban végezte. Az utóbbi helyen felfedezője és irányítója Sövér Elek rajztanár. 1980-ban államvizsgázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola Feszt László-osztályában.
SÁROSI MÁTYÁS grafikus 1985-ben született Kézdivásárhelyen. Tanulmányait a szülővárosában működő rajztagozaton, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban és 2004–2008 között a Ion Andreescu Vizuális Művészetek Egyetem grafika szakán végezte.
Mindketten Kézdivásárhelyen élnek.