A kiállítás rendezésekor gyerekkorom egyik kedvenc története jutott eszembe, Hans Christian Andersen A régi ház című meséje, amelyben, ahogy azt már rögtön a címadásban egyértelművé teszi a szerző, maga a ház a mese hőse.

Az öreg ház ódon külseje annyira nem szemet gyönyörködtető, hogy a környék takaros házai „a régi házzal nem vállaltak rokonságot.” A szemközti házban lakó kisfiú azonban a régi házban lakó öregúr barátja lesz, s a házba jutva a divatjamúlt berendezési tárgyak egyszerre átváltoznak a legcsodálatosabb tárgyakká, s megelevenednek a kisfiú szeme előtt. A bútorok és a ház az öregúrral egyenrangú házigazdákként jelennek meg, együtt emlékeznek a ház fénykorára.

Macskák repülő háza

Forró Ágnes elhagyatott házai is emlékeznek. A folyamat során a múlt szinte szó szerint testet alkot a jelennel, múlt és jelen ilyen dialektikus viszonya figyelhető meg a pasztellképeken is: valaha létező egykori és közvetlenül a jelenben nyomot hagyó mai élőlények és tárgyak nőnek ki egymásból.

Földi vizes gyökereim

Ez az egymásmellettiség érhető tetten a finom humorral megrajzolt antropomorfizáló részletekben. A házak lepusztult homlokzatain a lehulló vakolat élőlényeket, mesefigurákat vagy mitologikus alakokat formáz. Ezek a házak pusztulásukban is barátságosak. Ez viszont nem föltétlenül egy vidám történet, ezért a játékosság és meseszerűség ellenére a hideg színek dominálnak a képeken.

Ami már senkinek sem kell

ZAKARIÁS ÁGOTA