Az 1999-ben, a magyar és a román államelnök feleségének védnökségével Sepsiszentgyörgyön majd Bukarestben megrendezett, grandiózus Barabás Miklós portrékiállítás sikeresen bebizonyította, hogy a Barabás Miklós név egy nagy, erdélyi és egyben európai ötvözô erôt jelent, amely olyan formán épít az erdélyi magyar mûvészet legnemesebb hagyományaira, hogy ugyanakkor Európára tekintve rugalmas és befogadó az európai mûvészet irányába is.

Merészen és büszkén vállalták ezt a nevet a határok megváltoztatásával az átalakult magyar mûvészeti élet vezetôi, akik erôvel és a lelki kényszer meggyôzô szuggesztivitásával a gyökerekre, a hagyományokra, a jellegzetesen erdélyi emocionális értékekre akartak építeni, a sors, a változhatatlan valóságát, realitását akarták mûvészetre fordítani, ezáltal nem csak esztétikai gyönyörûséget, de egyben erôt adó, emberi vigasztalást is akartak nyújtani.

Így alakult meg Kós Károly, Szolnay Sándor, László Gyula vezetésével és kezdeményezésével az a mûvészeti szervezkedés és egyesülés, amely az erdélyi magyar mûvészeket próbálta összefogni, hisz életérzésük, hagyományaik, kifejezô formanyelvük rokoninak volt mondható, még ha különbözô irányúak is voltak mûvészeti útkereséseik.

Erdély és Románia mûvészeti palettáján új színfoltot jelentett a Barabás Miklós Céh jelentkezése, hisz az erdélyi magyar piktúra gyökerei a müncheni, az olasz, a novacentista irányzatokhoz nyúltak vissza, és elsôsorban a mondanivaló komolyságával, a sors keresésének megbízható képi ábrázolásával tûnt ki.

Az erdélyi román piktúra, amely a párizsi francia gyökerekre épült, a kolorit, a színek nagyszerû gazdagságát és változatosságát tartotta szem elôtt.

A két különbözô mûvészeti szemlélet pozitívan hatott egymásra, hisz mind a mondanivaló, mind a szín gazdagsága, variáltsága termékenyítôen hatott mindkét nép mûvészeti szemléletére.

Az erdélyi magyar mûvészek hódító útra indultak a két világháború közötti idôszakban, valamint a háború utáni években Nyugatra is, és mint jelentôs újítók jelentek meg a párizsi, a berlini, a budapesti iskolákban, és olyan világhírességekkel büszkélkedhetünk, mint Mátiss Teutsch János, Barcsay Jenô, Kemény Zoltán, Hajdú Etienne, Román Viktor, akik erdélyi emocionális jeleket küldtek egy új humanista szemléletrôl Európának is.

A most megrendezésre került Barabás Miklós Céh-kiállítás része annak a kiállítássorozatnak, amely országos szinten mutatja be képzômûvészeinek gazdag tevékenységét.

Dicséret illeti az eddigi kiállítások létrehozásában Kancsura István volt elnököt és Károly Zöld Gyöngyi ügyvezetô titkárt, akik a Céh erkölcsi ébrentartásáért nagyon sokat tettek.

A 2002. júliusában az Ernst Múzeumban megrendezett grandiózus képzômûvészeti kiállítás az eddigi legnagyobb erdélyi mûvészeti seregszemle volt Budapesten. Egy olyan mûvészeti seregszemle, amely mintegy száz mûvész több mint 200 alkotásán keresztül az 1965–1975 közötti erdélyi mûvészet keresztmetszetét mutatta be.

A további tervek értelmében az Ernst Múzeum a Barabás Miklós Céhhel együttmûködve folyamatosan vállalná a további idôszak mûvészeti termésének szakmai feldolgozását és bemutatását egészen napjainkig.

Ugyanakkor megbeszéléseket tervezünk annak érdekében, hogy a most épülô budapesti Magyar Modern Mûvészeti Múzeum tevékenységi köre támogassa az erdélyi képzômûvészetet is, elôsegítve ezáltal, hogy Erdély képzômûvészete, szellemi kultúrája sajátos értékeivel szervesen beépüljön a magyar köztudatba, a magyarországi mûvészeti értékrendbe.

Az utóbbi idôben az erdélyi mûvészeknek adott magas állami kitüntetések és díjak szintén azt jelzik, hogy az erdélyi mûvészet értékei egyre jobban tudatosulnak a magyarországi mûvészeti szemléletben is.

A ma élô alkotók munkáit, különösen az emóció, a belsô lelki kényszer varázsa ízesíti meg, így az erdélyi mûvészet ma is különös színfoltot jelent a magyar és a romániai mûvészet egészében.