Dr. Farkas György méltatása :         

Horváth László évtizedek óta hihetetlen kitartással és következetességgel örökíti meg fényképeivel Kolozsvár gyakori és tartalmas eseményeit. A kiállítások megnyitójától, a könyvbemutatók, az író-olvasó találkozók, a színházi és opera előadások, a politikai és diplomáciai események adatolása és még számtalan kulturális-szociális megnyilvánulástól a sport eseményekig mindenhol ott van. Szinte azt mondom, hogy nincsen olyan számottevő esemény, amelyen ne lenne ott és hangyaszorgalommal ne örökítene meg mindent, ami fontos és érdekes. Valószínű a több tízezer felvétel birtokában egyedül álló fotós Kolozsváron. Csodálom néha, hogyan képes tájékozódni a nagyszámú felvétel között.

        A hajdani Római birodalomban mondták: Fugit irreparabile tempus!

      Horváth László képein az idő, a tér és a szín a témáit meghatározó hármas. Megállítja az időt. Képeinek értelmezése kettős: megfordíthatatlan és megváltozhatatlan, amelyek az időélmény dimenzióját példázzák.      

          A fotózás a pillanat művészete. Az elsuhanó esemény egy mozzanatának metszete. Horváth László nem csak lát, de láttat, és a látvány mögött a mély tartalmat érzékelteti. Nem biztos, hogy emlékeinkben, memóriánkban a valóság teljes mértékben megmarad.

 Ezt próbálja Horváth László képeivel megcáfolni, amikor a könyörtelen megörökítés és megőrzés céljával az események sodrásában a pillanatot rögzíti. Ugyanakkor az apró részleteknek is fontosságot tulajdonít. Az idő múlásának nyomát tartalmazzák fotói, és kényszerítenek a rohanó időben egy elmélkedő megállásra. Azokat a részleteket örökíti meg, amelyek nélkül szegényebbek lennénk.

                A mindennapok sodrása sokunkat a környezetünk felületes szemlélésének irányába taszít. Ez a kiállítás most megálljt parancsol! és felszólít a tudatosabb szemléletre. A múlt és jelen képei életünk állandó változásainak elfogadására, észrevételére kényszerítenek. Ugyanakkor gondolkodásra és elmélkedésre, állásfoglalásra serkentenek.

            Ez a kiállítás az elmélkedés színhelye kell legyen, amelyen mindnyájan be kell hatoljunk a látvány kulisszái mögé, megpróbálva kihámozni a képek szellemi és lelki tartozékainak az összefüggéseit.

            Horváth László képei változatos témájúak és egyéni látásmóddal készültek. A körülöttünk zajló élet és személyiségek megörökítésének megannyi képei, amelyek magukért beszélnek. Nem egy virtuális világba, hanem a mindennapok világába, annak gyakran apró részleteibe kalauzolnak. Horváth László nem alkalmaz olyan műfogásokat, amelyek idegenek a megjelenítés tárgyától, inkább alkalmazkodik a megidézett világhoz, ezzel is erősítve a képeknek a hitelét. Nem a tobzódás uralkodik a képein, hanem a gondolkodó, gyakran egyedi vagy értelmi szemlélődés. Kerüli az emészthetetlen képi fogalmazásokat. Képei a szokványost, a hétköznapit, de az ünnepit is bemutatják, az embert és a körülvevő világot ábrázolják. Őszintén tárják elénk a tárgyak és az ember évszázados kapcsolatát, gyakorta az az érzésünk, mintha már találkoztunk volna a fotón megjelenítettekkel. Ez hangsúlyosabb, amikor a zavaró elemeket elhagyja és a figyelmet, a gondolatot arra irányítja, amit láttatni akar. Ugyanakkor teret hagy a nézőnek a kép szélein túli elemeknek a pótlására, ezzel mintegy ösztönöz a kép további alkotására.

            A képek szervesen kapcsolódnak az időhöz: a pillanathoz és az időtlenséghez. Megörökíti és megőrzi a következő korok számára azokat az értékeket, amelyek nélkül az emberi közösség elvesztené pont azt, ami összeforrott közösséggé, túlélő, alkotó egységgé kovácsolja.

            Horváth László a több évtízed alatt elkészített képeivel a múlt és jelen összefonódását érzékelteti. Képeihez egy-egy történet is csatolható. Nem csak dokumentum értéke van képeinek, hanem emberközpontú és emlékidéző jellegük is határozottan szembeötlik. Néhol a finom humor érhető tetten.

          Horváth László nem modernkedik, hanem alkalmazkodik ahhoz a világhoz, amelyet megidéz. Olyan világba vezet el, ahol a szépség is lehet cél, ahol az ember gondolatvilágát az érzések és azok finom rezdülései töltik ki. Érzés-érzelem világa sokrétű, a jelenbe helyezett regényes, romantikus szépségű, nyugodtságot sugalló képei váltakoznak az elmélyült, gondolatokat ébresztő, a néző alkotási vágyának teret engedő fotóival.

             Portréi lehelet finomsággal ábrázolják a belső ént, nem érződik rajtuk semmilyen megrendezés vagy művi beavatkozás . Nem a meghökkentés vagy a szenzációhajhászás jellemző képeire. Úgy tűnik,hogy alapállása az, hogy a kevesebb többet mond! Kompozíciói látványközpontúak, gyakran a szokványost, a hétköznapit fényképezi, de az egyéni ábrázolási mód egyedivé teszi képeit. Fotói emberközpontúak, vagy az ember állandó közelségét sugallják.

            A makrofotói és a kiragadott részletek jó szemre és megfigyelőkészségre vallanak. Ezeken a képeken is a lényegre való törekvés a mérvadó.

            Nagyon örvendek ennek az “Együtt” tárlatnak, mert ez egyedi és gondolom első ilyen jellegű kiállítás Kolozsváron, ahol egy festő és egy fényképész, feleség és férj, egy családhoz tartoznak.

            Adja a Teremtő, hogy a jövőben legyen még alkalmunk részükről hasonló, felemelő és gondolatokat ébresztő közös tárlatot megtekintenünk. Bár alkotási módban nagyon különböznek a kiállított munkák, szellemiségükben és egymást kiegészítő tartalmukban egyedi és lélekmelengető tárlatnak lehetünk megajándékozottjai.

            Adventre várva, nem is kaphattunk volna szebb ajándékot a két Horváth-tol.

    Kolozsvár, 2024 nov. 28.

Forró Ágnes méltatása

Horváth Szőke Gyöngyvér Székely Bertalan-díjas grafikusművész, 1952. február 9-én született Kolozsváron. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán tanult tovább, Feszt László, Nica Ioachim, Ioan Horvat-Bugnariu tanárok vezetése alatt, majd grafikusként, illusztrátorként dolgozott nyugdíjazásáig. A Barabás Miklós Céh tagja, egykor az enyedi InterArt nemzetközi alkotótábor grafikai vezetője szerepét is betöltötte. Számos hazai és külföldi tárlaton való megjelenését, egyéni kiállításait sorrendben megemlíteni itt és most fölösleges.
Pontosan egy évvel ezelőtt, november 14-én nyílt meg H. Szőke Gyöngyvér egyéni kiállítása a kolozsvári Szentegyház utcai Arsa Sacra Claudiopolitana Képtárban. Az akkor elhangzott művész önvallomása röpke tíz percéből idézek, ami kettőnk között zajlott le: „az ősz nem az elmúlás, hanem a pihenést jelenti, ahhoz, hogy megörvendeztessen minket csodálatos színeivel, előbb tavasszal fel kell vegye unalmas zöld ruháját. Fő technikám a kollográfia, a sokszorosított grafika, ami azon alapszik, hogy egy kartonalapra többféle textúrát applikálok, majd nyomdafesték és préselés segítségével sokszorosítom. Ezt a technikát most egészségügyi okok miatt elengedhetem, és végre elszabadíthatom a fantáziámat, és ezzel a vegyes technikának nevezett munkáimban kiélhetem költői szabadságomat. A papírlapra a tust ráfestem, ráfújom, ez a >katyvasz< lesz az alap, majd ezt körbejárva nézegetve-forgatva, meglássam benne a mondanivalót, s akár egy vonalból kiindulva, mint a lavina, elindul a fantáziám és a papírlap megtelik élettel. Többféle anyagot használok az alkotásban, színes tust, grafit ceruzát, préselt szenet… Ritkán fordul elő, hogy tudatosan állok neki egy munkának, na most ezt csinálom… vázlatokat sosem készítek, nagyon sok művész pedig evvel kezdi a munkát, én nem rázom ki a kisujjamból a munkát, hanem a munka mászik bele a kisujjamba…”
„Nézd inkább az öreg tölgyet:
mire vár?
Némasága minden szélnek
ellenáll,
bátran kitart, nem hajlik meg,
s nem perel,
gyökere a fagyos földben áttelel.”
(Szabó T. Anna: Öreg fa példája)
Nos, a művész tényleg nem rázza ki kisujjából a munkákat, otthoni kis műtermében görnyedve (meg)hajol a papírlap fölé, hogy kihozza magából a legjobbakat. Az itt látható alkotások javarészt tájképek, a termetes fák mögé megbúvó ház, ablak, ajtó, kerítés is a tájba simul, az idő múlására figyelmeztetnek. A felépült kis ház a facsemetével együtt terebélyesedik, elérik a felnőttkort, derekasodnak - évgyűrűket növeszt a kéreg és fatest közé -, majd együtt megöregednek, amit akár a művész is ezt megtapasztalt, alkotásaiban együtt öregedett velük.
Sajátos fekete vonalbeszéde a fák csodálatos világról mesél, ezekben munkákban minden benne van, benne foglaltatik az egész világ, nyírfák, nyárfák, a felfelé törekvő sudár alakúak, amelyek idővel korhadt fatörzsekké válhatnak. A faragott kopjafa, amelyet a jól megrajzolt „kéz a kézben” keretez, már másféle vertikalitást fejez ki.

A művészien megkomponált fa-világ, értésünkre adja, hogy bár idővel megöregszik, ráncosodik, és ráncai erezete mélyen belevág a törzsbe, mégsem veszíti el szépségét, líraiságát. Fa-portréja az egy törzsből induló, majd kétfelé növő ága androgün megjelenésében kombinálja a nőies-férfias vonásokat. Vagy talán összemossa? Ezekben a munkákban nem csak a múltba fordulás, a jelen ábrázolása is benne foglaltatik. A mezőn ott-felejtett elszáradt napraforgó szél fújta hajának lobogása, a tó partját vigyázó bütykös nád, a nádi botikó is ezt sugallja.

A grafikai határok fel- és egymásba olvadása, a mindent szabad egy felületen művészi térhódítása nem köti gúzsba a művész fantáziáját. Művészi adottsággal, képzettséggel, mesterségbeli tudással mindezt a művész a rajzain keresztül ki tudja kifejezni és beavatni a szemlélőt úgy a témába, mint a huncut vegyes technikákba.

A hideg és a meleg ellentéteken alapuló színvilág kettős természete jelzi a hangulatváltást, gondolkodásra készteti a nézőt, eltöprenghet a téma feldolgozásán és annak művészi kifejezésén.

Gratulálok a művésznek, várjuk továbbra is új témáit, új technikáit, új kifejezési módjait.

Forró Ágnes, kettőezerhuszonnégy november 28.