Vészterhes politikai csillagzat alatt, már a világháborút kirobbantó események idején hallatott magáról ismét képzőművészeink érdekvédő egyesülete, a Barabás Miklós Céh. Az 1939-es esztendő őszén, már a tragikus szeptemberi napok után kerül sor Szolnay Sándor és Szervátiusz Jenő nagy visszhangú közös tárlatára és több csoportkiállításra is — köztük az Astra és a Barabás Céh bemutatóira. A nagymúltú erdélyi román közművelődési társaság, az Astra szeptember közepén nyitja meg jubileumi tárlatát,s ezen a harmincas évek legkiválóbb román képzőművészeit sorakoztatja fel. Politikai demonstráció lehetett volna, az 1921-es és 1930-as közös román—magyar—szász kiállítás megismétlése, de a bonyolult belpolitikai helyzetben erre nem került sor. Jóllehet az Astra-kiállítás plakátja és katalógusa Erdélyi művészek bemutatóját hirdette, kisebbségi művészeket a tárlatra nem hívtak meg. Két hónappal az Astra kiállítása után így rendezik meg a Barabás Miklós Céh külön tárlatát. Ez a bemutató, melyet a fiatal művészek jelentkezése tett nevezetessé, mint a korábbi kiállítások is, helikoni védnökség alatt jött létre. Bánffy Miklós a rendezéssel Kós Károlyt bízza meg, a szervezőmunka napi feladataival, közelebbről a fiatal művészek mozgósításával pedig Kós András foglalkozott volna. Meg is indul a fiatal erők számbavétele, s mivel Kós Andrást egy hónappal a megnyitó előtt behívják katonának, a feladatok továbbvitelét Fuhrmann Károly, Brósz Irma és mások vállalják. A fiatalok tárlatának szervezésében (a sajtóközlések tanúsága szerint) szerepe volt Szervátiusz Jenőnek, Vásárhelyi Z. Emilnek és Maksay Albertnek is. Olyan kiállítást terveztek, mely a művészeti életben bekövetkező nemzedéki megújulást lett volna hivatott demonstrálni. A kérdés azonban, hogy kiket is hívjanak meg rá, nem volt olyan egyszerű. Menet közben bővült a névsor, s ahogyan a résztvevők emlékeznek, baráti beszélgetések során merült fel egyikük-másikuk neve, meghívásuk gondolata. „Mi magunk vettük számba — emlékezik Brósz Irma—, ki az, aki eddigi eredményeivel kiérdemli a csoporthoz tartozást. Egymást értesítettük le; a nem kolozsváriakkal leveleztünk. A szobrász Kós András volt az egyik leglelkesebb szervező. [...] Fuhrmannéknál volt a főhadiszállásunk. Ide szaladtak be a hírek is, teremről, megnyitóról, katalógusról." A Minerva előszó nélküli szerény katalógusa tizenöt kiállító nevét sorolja fel. Legtöbbjükkel e kiállításon ismerkedtek meg először a tárlatlátogatók,s ők maguk is e közös jelentkezéstől számítják pályájuk kezdetét. Kik voltak a Barabás Céh fiataljai?
A tizenöt jelentkező életkora húsz és harminc év közötti. Pályakezdő fiatalok, többségük rajztanári diplomával. A katalógus sorrendje szerint a következők: András László, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Brósz Irma, Debitczky István, Erdei Erzsébet, F. Ferenczy Júlia, Incze István, Kós András, Kósa-Huba Ferenc, M. Makkai Piroska, Olajos István, Piskolthy Gábor, Rodé Edit és Tollas Júlia. A csoport művészi törekvéseit korántsem mondhatták egységesnek, inkább pályájuk alakulásában voltak közös, illetve összefűző momentumok. A legtöbb jelentkező ugyanis a kolozsvári Belle-Artén kezdte tanulmányait,s azt vagy Temesváron (az erdélyi képzőművészeti főiskola 1933-tól ide költözött át), vagy Bukarestben végezte el. Az Erdélyi Fiatalokban Debreczeni László határozta meg e művészcsoport fellépésének legfőbb jellemzőjét: „Jelentősége az, hogy a közhatalom változás óta az első átfogóbb nemzedéki jelentkezése a teljesen itt nőtt és itt tanult művészeknek." A kor művelődési életének problémáira vetnek fényt a kiállítás szervezési nehézségei. Szűkös anyagi viszonyok között létkérdés volt, hogy a fiatalok előnyös feltételek mellett jussanak kiállítóteremhez. Tárlatukat a vármegyeháza üvegtermében kívánják megrendezni, de szó sem lehet arról, hogy a jelentkezők —többségükben állást kereső diplomások — maguk fizessék a nagyon tekintélyes terembért. Közbenjárókat keresnek tehát,s a prefektusi hivatalnál Raoul Sorban segíti hozzá a fiatalokat, hogy végül is önköltségi áron kapják meg a termet. Eszerint csak a fűtést-világítást kellett fizetniük, továbbá a katalógus és természetesen a keretezés költségeit. (Kiadásaik fedezésére az Erdélyi Magyar Népközösségtől kaptak kétezer lej kölcsönt, amit a kiállítás után vissza is fizettek.) Magától értetődő volt, hogy a megnyitásra Kós Károlyt kérjék fel. A december 3-i megnyitón igen népes közönség előtt Kós a Céh munkájának felélesztéséről, a művészi szervezkedés szükségéről beszélt, a közönség mecenatúráját kérte a fiatalok támogatására. Képzőművészetünk fiataljainak első (majd nemsokára a második) közös jelentkezése nagyobb visszhangot kapott ezekben az években, mint bármely más művészeti megnyilatkozás. Magyarázata ennek az, hogy a méltatók a közös fellépés, a nemzedékváltás jelenségértékét is igyekeztek kimutatni. Az országosan terjesztett Brassói Lapok „az erdélyi magyar képzőművészet új nemzedékét" (ez a beszámoló címe volt!) köszönti a fiatalok fellépésében. A sajtó figyelmére jellemző, hogy az 1939. december 3—10. között —tehát mindössze egy hétig — nyitva tartó tárlatnak mintegy tizenöt (!) ismertetését vagy említését találjuk a korabeli lapokban. Napilapjaink közül a Keleti Újság, az Ellenzék, a Brassói Lapok népszerűsíti több ízben is a kiállítást,s folyóirataink is (Korunk, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Erdélyi Fiatalok) szinte hiánytalanul helyt adnak a tárlatkritikáknak. (A Keleti Újság, az akkori sajtóéletben eléggé szokatlanul, képes beszámolót is közöl a tárlatról. December 12-i számában Kós Andrást, Andrásy Zoltánt, Kósa-Huba Ferencet és Erdei Erzsébetet mutatja be a kiállító fiatalok közül.)
Vásárhelyi Z. Emil az Ellenzékben ír vezércikkszerű előzetest a tárlatról, majd elemző méltatására az Erdélyi Helikonban tér vissza. Állítja, „a Barabás Miklós Céh fiatal kiállítói nemcsak e címben társai a Céh régebbi tagjainak", de— ha teljesítményük igazi értéke még nem is ítélhető meg —utánpótlása lesznek a már beérett művésznemzedéknek. Bizalmat előlegez tehát nekik, még akkor is, ha mint kezdőkről azt írja: „Ma még a két akadémia — a temesvári és a bukaresti— súlyosabb egyéniségű tanárainak hatása,s némelyiken távolabbi fórumok — Párizs — másodkézből való kisugárzása érzik, s kevés a maguk kialakult egyénisége." Heszke Béla „zajtalan őrségváltásról" ír, mely — az irodalmi élet nemzedéki összecsapásait tekintve, „talán az első húsz év óta". (Vasárnap) Maksay Albert bízik leginkább megmutatkozó képességeikben. Hazai képzőművészetünk jövőjét látja bennük. „Kiállított anyaguk — írja — alapos önbírálatról, elmélyülő munkáról, hittel vállalt célkitűzésekről és kétségbevonhatatlan tudásról tanúskodott" (Pásztortűz). Szentimrei Jenő azt írja a fiatalok felkészültségéről: „Temesvár és Bukarest főiskolái, s Nagybánya művésztelepe adták meg az alapot, melyről egyöntetű a megállapítás, hogy jó" (Brassói Lapok). Kovács Katona Jenő a Korunkban, épp ellenkezőleg, a lehető legszigorúbban ítél. Elutasító kritikájába (a fiatalok munkái iskolásak, lendület nélküliek, közvetítésben megbicsaklók) belejátszhatott a Korunk—Helikon ellentét is. Szemére veti a csoportnak, hogy nem vállalt közösséget minden fiatallal. (Ez a vád egyébként más lapban is felbukkan; Bandi Dezső, Takács Zoltán és Zsombory Erzsébet nevét emlegetik az „elutasítottak" között.) A recenzens a Céh fiatalságát egyenesen megvádolja azzal, hogy „művészi felfogástól idegen, társadalmi vonatkozású disszimilációval" rekesztett volna ki egyeseket, de legalábbis „nem gondolta végig az eshetőségeket".
A kívűlmaradtak egyébként még az év decemberében helyet kapnak egy másik csoportkiállításon (18 szobrász és festő a Magyar Kaszinó épületében állított ki), de a szemleíró által kárhoztatott „két párhuzamos kiállításnak" korántsem valamiféle társadalmi megkülönböztetés volt az okozója, minthogy a két tárlaton ki sem mutatható ilyenfajta vízválasztó. Szentimrei Jenő újabb összegezője (már a kiállítás bezárta után) emlegeti föl ismét, hogy szükség van a képzőművészeti élet intézményes kereteinek megerősítésére.
MJ
78 alkotás
