Örökifjú ragyogás – így jellemezhetném Fodor Nagy Évát az embert és a képzőművészt, a Barabás Miklós Céh alapítótagját, aki a majdhogynem legszebb, kerek évfordulós születésnapját ünnepelte néhány nappal ezelőtt. Derűs, emberszerető lénye mit sem változott az egymást követő évtizedek alatt. Mintegy igazolásaként annak, hogy a művésznek nincs kora. A Fodor Nagy Évához hasonlónak pedig hatványozottan nincs. Hiszen életét a mindenkori szép szolgálatába állította. Tette pedig ezt meggyőződéssel, mintegy a lényéből fakadó szükségszerűségként. Akkor is, amikor a szép fogalma némelyek szemében pejoratív zöngével párosult. Jövő-menő, múló divatoktól függetlenül, következetesen kitartott a realista ábrázolásmód, a mesterétől, Nagy Imrétől tanultak mellett. S az sem véletlen, hogy az akvarell mellett tette le a garast, hiszen Erdélynek az akvarell olyan, mint a magyar nyelvnek a költészet. A természetkedvelő, érzékeny lelkületű művésznek a pillanatnyi hangulat, a gyorsan változó szín- és fényviszonyok rögzítésére ez a technika bizonyult a legalkalmasabbnak.

Az erdélyi akvarell hagyományok folytatójaként Fodor Nagy Éva a nagy elődök által kitaposott utat választotta ugyan, de korántsem mondanám, hogy ez a könnyebbik, járhatóbb út lett volna számára. Hiszen szükségszerűen rá kellett találnia önmagára, kialakítania saját művészi világát, a kitaposott ösvények helyett újakat nyitnia. Látványos műfaji bukfencek nélkül, mintegy szellemiségükben követve mestereit fogalmazta meg ars poeticáját, teremtett egyedi művészi világot, amihez mind a mai napig hű maradt. Soha nem akart sem megdöbbenteni, sem elborzasztani, sem sokkolni munkáival. Sokkal inkább gyönyörködtetni, valós és rejtett szépségekre irányítani a figyelmet, megnyugtatni, pihentetni, vagy éppenséggel elgondolkoztatni, meditációra késztetni a befogadót.

Ő maga így vall erről: „A szépség: szeretet. Amióta eszmélek a szépséget keresem. Nem föltétlenül a tökéletes formákét: a torz növésű fáknak a természet harmóniájába olvadó szépségét, az erdő borította hegyekét, a nyíló és hervadó virágokét is. Arcképeimben portréimban is ezt keresem, akár gyermekszemből sugárzik, akár megtört öregemberéből világít rám a lélek.”

Karakteres vidéken, Petrozsényben született, s gyermekkora óta fogékonynak bizonyult a természet nyújtotta élmények, a táj különleges szépségei iránt. Nem tudott, de nem is akart kibújni önmagából: munkássága, egész életműve nem egyéb, mint a szépség apológiája. A kizárólagosság igényével fellépő irányzatok nyomtalanul elsiklottak mellette. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a harmóniát, a klasszikus értelemben vett szépet mellőző jelenségekről. Soha nem volt barátja a megdöbbentő, erőteljes hatásoknak, a negatív élményfakasztástól pedig különösképpen ódzkodott. Békés, derűs, emberszerető lényétől mindez fényévnyi távolságra volt. A napos oldalt választotta, még akkor is, ha a sors nem mindig bizonyult kegyesnek hozzá, sőt a legsúlyosabb csapástól gyermeke elvesztésétől sem kímélte meg. Nagyobbik leányának, Évikének a halálát követően évekre kihullott az ecset a kezéből, hogy aztán ismét a művészetben találjon önmagára és teremtsen hidat lét és nemlét, való világ és transzcendens között, megejtő szépségeket eredményező lírába oldva bánatát. Olykor szürrealizmusba is hajló, szimbolikus jelentéstartalmú munkái sikerrel egészítik ki életigenlő, természetből ihletődött, realista hangvételű alkotásait és az emberi lélek kiváló ismeretére alapozott portréit.

Az ember, a természet és az épített környezet, falusi és urbánus táj, a maga festői valóságán túl attól az érzelmi többlettől válik különösen értékessé, amellyel a művész műalkotássá lényegítette a látottakat. S amellyel alkotójuk tudatosan harcol korunk visszásságai, a nemtörődömség, a durvaság, az erőszak, a rútság ellen. A leheletfinom akvarell technika gyakorlott alkalmazásával Fodor Nagy Éva valósággal kitárulkozik előttünk, felfedi lényének sajátos összetevőit, mindazt, ami széppé, örömteljessé varázsolja napjait, s amelyekből a nézőnek is szeretne juttatni azáltal, hogy konkrét formába önti élményeit. Szépségkereső és -találó útjai eredményeként születtek a Zsil völgyi, székelyföldi, kalotaszegi tájakat megelevenítő, a zöldek ölelésében fogant, üde, szinte harmatos frissességet árasztó munkái. A Hargita erdeinek haragos zöldjei, a sajátos művészi keresztmetszetként értelmezhető, nem ritkán drámai feszültségektől sem mentes vadon, vagy ennek mintegy ellentéteként a kalotaszegi dombok békésebb lankái jól érzékeltetik a táj hangulatát. Aminthogy európai körútjának élményanyaga is képi megörökítést nyert.

A munkák szerkezeti elemeit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Azt a módot, azokat a beállításokat, ahogyan egy-egy sajátos utcarészlet, urbánus táj, a népi építészet évszázadok alatt kikristályosodott nemes formáit őrző öreg ház vagy éppenséggel annak lakója tekint le ránk a képről. A vonal- és folthatások ellentétét békévé oldó, egységesítő képességével teremti meg a művész azt a fények sajátos játékára épülő színkavalkádot, amely klasszikus hangvételű munkáira oly jellemző.

Virágcsendéleteinek túláradó színsziporkái mellett életművében jelentős szerepet játszanak portréi. Kitűnő emberismerőként a karakteres vonások, az arc jellegzetes külső jegyeinek művészi átlényegítésén túl Fodor Nagy Éva a modellek lelkivilágába is betekintést nyújt. A világot éppen csak hogy felfedező, arra rácsodálkozó gyermekarcoktól az élettől lassacskán búcsúzókig terjed a skála. „Talán a szépség kutatása vezetett el a lélek mélyebb rétegeinek az álmai, látomásai felé is – vallja a művész. – Olyan lények és formák meglátásához, amelyeket hiába is keresnénk a természetben, hanem egy fizikailag nem érzékelhető, de annál inkább létező, a lélekben tükröződő világból vetülnek ki és képpé válnak. A legszerényebb alkotás is szeretetből fakad, mozgatórugója, öröme az adni akarás és meglátás és talán a háláé is – a Szép iránt.” S hogy mi mindent képes felfedezni a lélekbúvár művész arról nem csupán portréi és transzcendens jellegű kompozíciói árulkodnak. Hiszen Fodor Nagy Éva a szó művésze is. Múlt év végén jelent meg a Kriterion Könyvkiadó gondozásában negyedik vaskos kötete, Az égből küldött napló, hátsó borítóján a következő ajánlással: „Szeretném, ha ez a könyv harangozni tudna, hogy meghallják azok, akik elvesztettek egy szeretett lényt, és vigaszt merítenének belőle, egyúttal elősegítve lelki fejlődésüket.” Kedves Éva, kívánjuk, hogy még sok festett és írott Széppel ajándékozz meg bennünket. Isten éltessen sokáig!

Néneth Júlia