Forró Ágnest aligha kell bemutatni az erdélyi magyar műkedvelőknek, elegendő utalni a mitikus kék házakra, fehér lovakra, a mese- és csodavilágra.De mi történik velünk?

Miután vasárnap megnéztem Forró Ágnes kiállítását a világ gyanúsabbá vált: a málló vakolatok alatt a téglák mozogni kezdtek, az épületek lebegtek, az ablakokon kiszűrődő esti fény kétértelművé vált: egyszerre hívott be egy melegebb világba, és zárt ki a hidegbe.

A nyilvánosság kizárásával nyitották meg a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban a nemes egyszerűséggel „Forró Ágnes kiállítása” címmel elnevezett tárlatot. A kiállított pasztellképek az utóbbi tíz évben készült munkák válogatása, és négy termet töltenek be.

Forró Ágnes jellegzetes világa.

Forró Ágnest aligha kell bemutatni az erdélyi magyar műkedvelőknek, elegendő utalni a mitikus kék házakra, fehér lovakra, a mese- és csodavilágra, s mindjárt tudjuk kiről-miről van szó. Forró pasztellművészete már az első találkozáskor megkapó, vonzó világként elevenedik meg előttünk, amelyben van valami a falusi vidék nosztalgiájából: kunyhók, házikók, háziállatok, libák, tyúkok, kecskék, cicák.

De azt hiszem itt nem szabadna megállni, mert ez csak első pillantás.

Ha a tekintet elidőzik a képeknél, ott ahol addig csak színfoltokat láttunk, formák bontakoznak ki, és a részletek egyre jobban mélyülni kezdenek. A grafikák folyamatosan egymásra utalnak, meghatározóan erőteljes párbeszéd zajlik köztük.

A látogató szorongani kezd, megérzi, hogy egyre mélyebb dimenziók nyílnak meg előtte: s ami eleinte kedves meghívás volt, most ellenállhatatlan vonzódássá erősödik, míg arra eszmélünk, hogy ez a világ beszippantott, bekebelezett. És ott állunk védtelenül, egy otthonosnak, ismerősnek ható világ rettenetes idegensége közepette.

Ezt az ellentmondást a pasztellrajzok terei szervezik: a bájos formák beinvitálnak ebbe a sajátos térbe, ahol a kompozíció – változatos formákban – ránk zárul. Miközben bezáródunk a képek szűk, némileg nyomasztó előterébe, abban a pillanatban rájövünk, hogy ki vagyunk zárva. Az otthontól, a meghitt kunyhótól, a szénaillatú istállótól kerítések, lim-lomok választanak el, az ablakok keretei rácsokká feszülnek, az ajtókat zárak és reteszek zárják el. De vajon mi vagyunk kizárva, a bent melegen pislákoló fénytől? Vagy a bent kénkövesen izzó parázsba van valaki-valami bezárva? A kint és bent egymásnak feszülő játéka összekeveredik, s a hűvös kimért kékségek megnyugtatóan hatnak, mint egy éjszakai szellő az udvaron, egy parázs családi veszekedés után.

Bezárt? Kizárt?

Itt ébredünk rá, hogy nem csak a tér fordul ambivalens játékba, hanem az idő is: nincs nappal, és bár sok minden azt sugallja – holdfény, éjszakai megvillanások, zord árnyékok – éjszaka sincs. Hanem egy időtlen időben történnek a dolgok, amire nem találunk szavakat. „Örök éjben kivilágított nappalok” – fogalmazott a költő. Talán nem túlzás József Attilát megemlíteni, hiszen ez a világ is sűrű, képies, narrativitása líraivá válik és elemi erőkkel dolgozik. Ez is egy elvont világ, de radikálisan más: az absztrakciót nem az intellektus, nem a gondolat teszi meg. Valami ősibb, korábbi, félelmetesebb.

Valami ősibb, korábbi, félelmetesebb.

A mesevilág mágikussá válik, misztikumba csap át. A hétköznapi realitásunk nem valódi, sugallják a képek, és Forró Ágnes világa annak ellenére, hogy nem reális: valóságos. Isten-telen transzcendencia, hiszen éppen a megváltásból vagyunk kirekesztve, belevetve az otthontalanságba.

A tárgyak nem objektumok, nem tényszerűek többé, hanem animálisan elevenek – rokonai Van Gogh parasztcipőinek, bútorainak –: remegnek, imbolyognak, lebegnek. Csak a határozott kontúrok tartják vissza őket attól, hogy amorf lényekké váljanak, egymásba forduljanak, különböző alakokként, figurákként el ne kezdjenek kísérteni. És lám: megtörténik.

És lám: megtörténik.

A kísértetek, manók, bábuk, suhanó szellemek és az állatok ugyanannyira szervesen lakják be ezt a világot, mint a málló vakolat, a roskadozó tető, a csontként vagy erezetként megjelenő fák. Boszorkányság. De a népmesei elemeken túl – bakkecske, seprű, rovásírás –, megjelenik a balladai áldozat: a nő. Akit az archaikus társadalom nem ért, kirekeszt, kizár, feldarabol, megfullaszt, megéget, legyilkol.

A csodálatos mesevilág így valamiféle „mágikus realizmusba” csap át, amely a játékos szimbólumokon és empatikus narratív képeken keresztül a mindennapok kegyetlen valóságát érinti meg, amelyek most hatják át az emberi közösségeket. Ez a világ az önmagától elidegenedett emberé egy olyan társadalomban ahol a kirekesztés, megalázás, mellőzés, megbélyegzés végtelen formáit és mechanizmusait örököltük. Igaz, hogy a régmúlt nyelvét használja a művész – tökéletesen használja ezt a kódrendszert – de hozzánk szól, a mi világunkról mesél. Nem egy jelen problémáit eltakaró idillikus múltba vezet vissza, és nem is a ma népszerű ezoterikus trendekhez kapcsolódik.

Balladai vizuális nyelvhasználat, de rólunk szól.

Forró Ágnes (1956), kolozsvári képzőművész szülővárosában végzi el egyetemi tanulmányait, ahol kerámia szakon diplomázik 1986-ban. Közben és később gyermeklapoknak illusztrál, fest, rajzol, kerámiákat készít. 2003 tavaszán a kolozsborsai elmegyógyintézetben a német-román érdekeltségű BECLEAN E.V. alapítvány segítségével mint művész, elindítja a művészetterápiás műhelyt. 2009-2010 művészetterápiás képzésekben vesz részt Budapesten, dr. Vass Zoltán osztályán.

Itt a mágia a tudatalattival való beszélgetés, a rémálmok megidézése, az elmondhatatlan, artikulálatlan traumák, letiltott vágyak, elfojtott ösztönök erőteljesen pulzáló démonikus belső-világunk a megszólított. A mese terápia, mint ahogyan ez a szinte metafizikai művészet is terápia. Forró Ágnes egész szimbólumrendszereket mozgat meg, képeinek kompozíciós eljárásai, kromatikája, plasztikus ábrázolásmódja olyan finoman hangolt gazdag referencia-hálózatot teremt meg, amely képes áttörni az emberi psziché köré épített falakat. Előbb a vakolat mállik le, majd a téglák kezdenek megmozdulni, beszakadnak a falak, és a démonjainkat kiengedi. A zárt térben és időtlen időben lehetőséget teremt, hogy ezekkel a szörnyekkel, idegen lényekkel megismerkedjünk, elfogadjuk és megbarátkozzunk.

A művészet önismereti tükör?

Megtérést nem ígér, finoman elutasítja azt: a művészet szerény, ám empatikus gesztussal csak szembesít magunkkal. Oldja a rémálmokat, a fájdalmakat, a traumákat, de nem teszi meg-nem-történtté. Mert ezek is mi vagyunk, hisz’ emberek vagyunk, és ezekkel együtt vagyunk sokfélék, eredetitek: önmagunk. A kiállítás november elsejéig látogatható a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, 10 és 17 óra között, a szigorú járványügyi intézkedések betartásával. További információk az intézmény honlapján található.

Horváth-Kovács Szilárd