– Mára kiment divatból a klasszikus portré, pedig a fénykép nem helyettesítheti azt, amit csak a művészet adhat vissza. Talán lehetne jövője ismét a portréfestésnek?
– Engem nem annyira a klasszikus festészet érdekel, mint inkább a figuratív. Az más kérdés, hogy a magyar klasszikusokat tanulmányozva próbálok rájönni, hogy mitől lehet egy kép magyar jellegű. Szeretem a kortárs művészetet is, de néha ugyanazon tónusok használata, az ecsetkezelés lazasága az egyediség hiányát árulja el. Visszatérve a felvetett témához, úgy látom, a figuratív festészet ismét kezd teret hódítani: egyfajta körforgásnak tekintem ezt, hiszen mára a képzőművészet minden ága annyira telített, hogy kivitelezésben már alig, csak témában lehet újat hozni.
– Hogyan értékeli az Esztergomban és Budapesten bemutatott Sissi-kiállítást?
– Fontosak az ilyen bemutatkozási alkalmak, mert lehetsz akár a legjobb is, ha nem tudnak rólad, olyan, mintha nem léteznél. A kiállítás egyfajta visszajelzés is egyben arról, hogy a szakmában hol helyezkedik el az ember. A beküldött több mint 350 alkotásból 30-at állítottak ki. Legtöbb magyarországi fiatal képzőművész a minimálra és az absztraktra koncentrál, ami nem feltétlenül baj, de egy ilyen feladattal legtöbben ezért nem tudtak megbirkózni.
– Hogyan oldotta meg Sissi ábrázolását?
– Dokumentálódás után igyekeztem olyant festeni, amit még vagy ahogyan még nem festették meg. Első lépésként eldöntöttem a kép méretét, 2 x1,50 méter, utána már csak formába kellett önteni. Hogy előkelőbbnek és fontos személynek hasson az egész, a hátteret vörössel oldottam meg, Sissit meg fekete gyászruhába öltöztettem, ami az élete drámai szakaszaira utal.
Jancsó Katalin