Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművész formáló mestere vizuális neveltetésünkre épülő kulturális identitásunknak. Köztünk jár, így inspiráló ötletekkel, lázadó kételyekkel, azonosuló szándékkal és magas hőfokon izzó szenvedéllyel terel, tanít és láttat. Köztéri szobrai behálózzák városunkat.

Szimbolikus jelentőséggel ruházza fel általuk a hétköznapit, a történelmi emlékezetet ébren tartja, arcot és karaktert ad az elődöknek. Mindig csodálattal tekintek a Tanár Úr heroikus küzdelmére, amely a művész tett értékű állásfoglalásának szándékában mutatkozik meg. Alkotóvágya a felülemelkedés elragadtatott élményközpontúságát teremti újra. Így a teremtő munka a mindennapi életöröm része és szükséglete.
A Tanár Úr nagy játékos is. A mintázás hozzáadó gesztusa helyett most a faragás elvevő erejével teremt jelrendszert. Faszobrai a nővé válás büszke küldetését, a termékenység áldott állapotát, a szülés teremtő erejét, az anyaság misztériumát és a szimbiózis végtelenségét keltik életre. Az alakváltozatok itt az elrendezés révén a kiteljesedés felé haladó átváltozást is mutatják. Az érintetlen kamasztest felidézésétől haladunk az ősi mítoszokból is ismert föld­anya képzetéig. Brâncuşi mondja, „addig nézd a szobrokat, míg látni nem kezded őket.” Vetró András faszobrai torzó jellegük ellenére is a női testtel jelképezett teljesség utáni vágyat képezik le. A nőiesség alakjai a fa íveivel és annak organikus szerkezetével, a természet alkotta véletlenszerűségével gyöngédséget és szépséget sugallnak. Szintén Brâncuşi-t idézem, „minden anyagnak megvan a maga egyéni sajátossága, amelyet mi nem tudunk saját kedvünk szerint megsemmisíteni, csak saját nyelvén megszólaltatni.” A fa organikus struktúrájának megőrzése által véletlenszerű és mégis egyetemes absztraháló figurák jönnek létre, amelyek sajátos karaktervonásokkal ren­delkeznek. Így a fa természetes adottságának tiszteletben tartásával a művész mégis saját elképzelését tudja feltárni. Itt az arctalanság nem elvesz, hanem hozzáad. A modern egyedi lény helyett az ősi kollektív jelleg dominál. A szobrok tömbszerű formái szilárd és érzéki egységet teremtenek. A formák egységes rendszerbe szerveződtek, ahol eredetiség, ösztön, vitalitás, fiatalság és a teremtő erő vágya hangsúlyozódik. A domború formák már nem viselik magukon a véső nyomait. A lecsiszolt felületek így tömbszerűségük ellenére is finomságot, lágyságot és eleganciát érzékeltetnek. Ritkán a meghagyott és hangsúlyozott vésőnyomok kiemelő szerepet kapnak. A jelképek gyakran az agyagmintázás negatív és pozitív forma mintázásával nyomatékosító jelentőségűek a faszobron is. Ennek eredményeként a bemélyedések és kiemelkedések a női test hangsúlyozott pontjain jelennek meg. A térplasztikák expresszionista lendülete, a mozgásban megragadt cselekvő ember helyett itt a leegyszerűsített kubista formák, a motívumok ismétlődő ritmusának líraiságáé a vezető szerep. A megmunkált fa erezete, olajjal vagy földfestékkel lekezelt felszínei meleg árnyalatokat, az élő természet egyszeri és megismételhetetlen élményét hordozzák.

DEÁK FERENC