Naplemente
Amikor beléptem P. Ütő Erzsébet sajátos festői univerzumába, úgy tűnt, mintha egy bensőséges, bizalmas beszélgetés kellős közepébe csöppentem volna. A művész beszélgetőtársai a fák, hegyormok, kanyargós utak, aprócska parasztházak vagy urbánus társaik, a jövőt álmodó fiatal lány vagy a múltba révedő idős asszony mind-mind olyan titkokról lebbentették fel a fátylat, amelyet csak a velük azonos hullámhosszon lévők vételezhettek. Ennek a bizalmas együttlétnek a művészi dokumentumait nyújtja át most nekünk a festő. Őszinte, a színek és a formák nyelvén megfogalmazott vallomásokat, arról, hogy „szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.” S akár a továbbiakban is Dsida Jenőt idézhetnénk, hiszen P. Ütő Erzsébetnél „a színek diadalzászlók, a szemünkbe lobognak/ kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín/ lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal”.
Az üres asztalA művész valósággal tobzódik ebben a sugárzó fényözönnel telített változatosságban. A máramarosi táj, a máramarosi erdő, a fák védelmében megbúvó házak és embereik kitűnő ismerője és művészi átlényegítője. Ebből a kimeríthetetlen ihletforrásból táplálkozik, és maximális intenzitással veti bele magát az alkotásba. Azt is mondhatnám: jó annak, aki ilyen színesben látja és élvezi a világot, aki érzelmileg viszonyul a természet és az emberkéz alkotta csodákhoz, aki hisz a színek közvetítő erejében, abban, ahogyan kapcsolatot teremtenek a művész lelkében lejátszódó folyamatok és a közönség között.
Egy késő forró nyári napS hogy mennyire színfüggő mindaz, amit a festő kulturált formai bőbeszédűséggel, lágyan omló, vagy éppenséggel szálkás vonalbeszéddel elénk tár bizonyítják többek között a tematikailag hasonló munkák színváltozatai. Az aranylóan meleg megvilágításban megjelenített tájak vagy azok szürkéskék, lilás, olykor fehérbe hajló megfogalmazásai. Évszakonkénti, vagy éppenséggel pszichológiai motiváltságú változatai egyazon témának.
A régi zsidó temetőA Máramarosszigeten élő képzőművész valamelyest lakhelye, de elsősorban talán beállítottsága és művészi hitvallása révén a klasszikus nagybányai hagyományokhoz közelít. Realitásból táplálkozó, valósághű elemekből építkező festészete, közérthetősége révén, könnyen utat talál a közönséghez. De elhamarkodott lenne azt állítani, hogy ebben ki is merül művészi arzenálja. Hiszen a realizmustól a kubista-konstruktivista beütésekig és szecessziós utánérzésekig a művészi kifejezési formák gazdag választékával szembesít bennünket. Teszi pedig mindezt látszólag természetes spontaneitással, könnyedséggel, de ugyanakkor megfelelő szuggesztivitással is.
A keresztenA színekkel való örömtelien önfeledt játék azonban gyakorta drámaisággal párosul, akárcsak maga az élet, amelyből ez a dekoratívan kifejező, de olykor már-már férfiasan érces festészet táplálkozik. Erőteljes folthatásokban és lendületes ecsetkezelésű, lágyan egymásba hajló, egymást kiegészítő ívekben egyaránt bővelkedő formavilág tárul elénk egyfajta panteisztikus megfogalmazásban. A mindenható, magasztosan nagyszerű természet és annak szegleteiben megbúvó, emberkéz alkotta konstrukciók, a végtelen térbe vesző utak, porták, napfényben fürdő boglyák, vagy a fák ölelésében megbúvó házak, esetleg a csodafa rapszodikusan kígyózó ágainak őrző-védő szolgálatát élvező táj, mind-mind hozzátartozik ehhez a sajátos, művészi világhoz. Amely pazarló szín- és fényvarázsával, minden realitása dacára is, mintha egyenesen meseerdőbe csöppentene, teljes mértékben feledtetve a mindennapok városi szürkeségét, egyhangúságát. S ez a gazdagon elömlő színsziporka a visszafogottabb, hidegebb árnyalatokba fogalmazott, kékes, szürkés, lilás-fehér kompozíciókra is érvényes. Elegendő csupán a virágba borult fa sejtelmesen könnyed suttogására gondolnunk. De ott van a szerény házak övezte törzsasztal a darabosan natúr rönkszékekkel és ott az égőpiros, dülöngő kerítéssel övezett házikó, egyfajta szegénységet elfedő, túláradó érzelemburokba menekített mesekunyhó vagy az érces hegyi levegőben edzett égőkék – P. Ütő Erzsébetnél ilyen is van – bányászházak sora.
ÖnarcképA határozott kontúrokkal övezett direkt megjelenítés mellett, sikeres próbálkozásokként, sejtelmesebb, elmosódottabb folthatásokba burkolt művészi üzenetekkel is találkozunk, sőt kifejezetten dekoratív hatásokra épített, szecessziós hangulatot árasztó munkákkal, valamint a textilesként is ismert és elismert művész ilyen természetű alkotásainak, falikárpitjainak az olajba fogalmazásaival.
Említésre méltó portréfestészete is. Különösen sikerült Önarcképe, valamint a kerítésre támaszkodó, talán gyermekeit, unokáit váró, az évek súlya alatt görnyedő, múltba révedő öregasszony alakjának felvillantása.
P. Ütő Erzsébet virágcsendéletei sem szokványosak. Esetükben talán a textiles jótékony hatása is tetten érhető. Az árnyékot sejtető, ívelten párhuzamos vonalháló sikeresen emeli ki a sajátosan rapszodikus színzuhatagot.
S hogy a derékba tört fa köré csoportosított, szürkébe fogalmazott, dülöngő sírkövek övezte temető kubista-konstruktivista újraálmodásáról és avatott, festői átlényegítéséről külön is említést teszek azt nem csupán az átlagtól némiképp eltérő mivolta, hanem elsősorban kompozíciós erényei, különleges művészi megfogalmazása indokolja.
MerengésA textiles és akvarellista P. Ütő Erzsébet – talán sokoldalúságának bizonyítékaként is – most kizárólag olajképekkel jelentkezett. Olyan munkákkal, amelyek kedvenc ihletforrása, a fa alakváltozatainak felvillantása mellett a természet, a mindennapi élet és az emberkéz alkotta értékek művészi feldolgozását tűzték ki célul. S a célba érkezés ugyancsak sikeresnek minősíthető.
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/62696