Barabás Miklós Céh 1994. január 8.
1919. május 28-án született Romániában, Kolozs megyében, Magyarfenesen. Édesapja Balázs István ácsmunkás, édesanyja Kis Ilona háziasszony. Az általános iskolát szülőfalujában végezte. 1933-ban Meskó Károly magyarfenesi tanító ösztönzésére, Kós Károly támogatásával, édesapja behozta Kolozsvárra, ahol beiratkozott a Szolnay-Szervátiusz-féle festőiskolába. Az 1930-as években alkalmanként a Dőry családnál kosztolt, így került kapcsolatba fiatal baloldaliak egy csoportjával és Brósz Irma festőművésszel, aki később javasolta munkáinak szerepeltetését a Barabás Miklós Céh fiataljainak első kiállításán.
1940 tavaszától szeptemberig a temesvári ortodox katedrális freskóin dolgozott Tassy Demian irányításával. 1940. december 2-án behívták katonának Marosvásárhelyre a 23. határvadász zászlóaljhoz. 1942 őszén áthelyezték Kolozsvárra a hadtestparancsnokság térképészeti osztályára. 1944 szeptember-októberében Kolozsváron Péter Lajos cipésznél rejtőzködött.
1945 tavaszától 1946 tavaszáig a kolozsvári Világosság szerkesztőségében dolgozott, ahova Balogh Edgár kezdetben mint rajzolót és technikai szerkesztőt alkalmazta, később azonban különböző írott anyagok elkészítésével is megbízta. Ezután, 1946 tavaszán Gáll Emő áthelyeztette az Igazság szerkesztőségébe, ahol 1948-ig a lap falvakkal foglalkozó riportereként dolgozott. 1948-ban Kovács Zoltán és Aurel Ciupe meghívta az akkor alakuló Magyar Művészeti Intézethez tanítani, 1950-től kezdődően másfél évig az Aurel Ciupe által vezetett Képzőművészeti Szövetség titkára volt. A következő év áprilisában letartóztatták, majd ítélet nélkül különböző börtönökben két és fél évig fogva tartották. 1954 októberében szabadult és tért vissza Kolozsvárra, ahol Ion Irimescu segítségével sikerült visszakerülnie a Képzőművészek Országos Szövetségébe. Ez kiállításokon való jelentkezési lehetőséget biztosított számára.
Az ebben az időben, a Fülöp Antal Andor festőművésszel kialakult barátsága mind emberileg, mind művészileg meghatározó tényező lett az életében. 1956-ban Fülöp Antal Andor révén megismerte Szabó T. Attila nyelvészt, aki megbízta a csángó nyelvjárási atlasz térképeinek megrajzolásával. 1959-ben fél normával felvették illusztrátornak az Utunk című irodalmi hetilap szerkesztőségébe, amelynél 1974-ig dolgozott. 1962. március 31-én feleségül vette a nála 8 évvel fiatalabb Kőrösi Ibolya képzőművészt. 1962. december 29-én megszületett fia, László, aki örökölte szülei tehetségét és az 1990-es években már több kiállításon bemutatkozott.
1974-ben vonult betegnyugdíjba, s később kizárólag festéssel foglakozott. Életéről 2002-ben Tibori Szabó Zoltán írt monográfiát. Balázs Péter termékeny munkásság után 2003-ban hunyt el Kolozsváron.
(Ismeretlen szerző)
*
Balázs Kőrösi Ibolya a felesége
Balázs László a fia
1935-ben és 1938-ban Nagybányán tanult, ahol Krizsán János és Ziffer Sándor korrektúráira járt. 1936-ban a Felsőbánya melletti járabányai görög katolikus templom freskóinak elkészítésében segédkezett Kádár Géza festőművésznek, majd három évvel később 1939-ben Hunyad megyében a körösbányai ortodox templom freskóin dolgozott a Profeta-testvérekkel.
1951-ben diplomát szerzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán.
1939. december 3-án jelentkezett első alkalommal a közönség előtt munkáival a Barabás Miklós Céh fiataljainak kolozsvári kiállításán.
1969-ben rendezte meg első egyéni tárlatát szülőfalujában.
1975-ben, majd 1994-ben a kolozsvári Korunk Galériában rendezett egyéni kiállítást.
1993-ban a Kolozsvár-Külső Református Esperesi Hivatal főtéri Gy. Szabó Béla Galériájában gyűjteményes kiállításon mutatta be munkáit.
1996-ban a nagykárolyi a Kultúrpalotában, majd 1999-ben ismét szülőfalujában rendezett kiállítást.
2003 nyarán a család megrendezte a kolozsvári Bánffy Palotában a művész gyűjteményes kiállítását, majd
2006-tól a Főtér 22 sz. alatt, a volt műterem-lakásban (a Kolozsvár Társaság székhelyén) megtekinthető egy állandó kiállítás a művész festményeiből.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Balázs_Péter_(festő)
A legfiatalabb volt — alig tizenkilenc éves — a Céh kiállítói között. Akadémiát nem végzett; Szolnay és Szervátiusz tanítványaként ismerkedett a művészettel. Egy ideig látogatta a nagybányai festőiskolát is, ahol Ziffer Sándor korrektúráira járt el. A véletlen hozta úgy, hogy személyesen a fiatalok egyik kiállításán sem lehetett ott (1939-ben Nagybányán tanult, 1941-ben katonai szolgálatot teljesített). Önarcképe, amit akkoriban festett, tetszett meg a tárlat szervezőinek,s bár vita volt a részvétele felett, képei eljutnak a bemutatóra. A beállításban Szolnayra, színeiben Zifferre emlékeztető, de kétségtelenül pályakezdése ígéretességére utaló önarcképet veszi észre a kritika is. Kovács Katona Jenő e festményét méltatva írja Balázsról, hogy bár „a régebbi Szolnay" stílusa érzik rajta, „kemény kifejezése jelzi önmaga megtalálását" (Korunk). Az 1941-es kiállításon már több képe szerepel, portrék, tájak és egy csendélet is. Ion Vlasiu és Finta Zoltán szerint színvilágának kialakítása a legnagyobb gondja e képeken. Vásárhelyi Z. Emil ugyanakkor önállóságát kéri számon. „Kiforratlansága —írja —, mesterségbeli készsége ravasz kalandokra csábítják, hol Marchini Tasso emlékéhez fordul támaszért (Ilona), hol mesterének, Szolnaynak összes külsőségét követi (Virágok), egyébként igen tehetségesen. Pedig legsikerültebb, szuggesztív erejű munkája a másik »Marchini«képből hirtelen kiugró parasztfej:»Mózsi bá«; ez már Balázs Péter" (Pásztortűz).