Mágikus formák, beszélő képek*

Palkó Ernő és Palkó Csaba kiállítása a Barabás Miklós Galériában

Megszólalt a hely szelleme – mondhatnám a kiállítás láttán. Amelynek összetevői, a kerámiák és festmények nagyrészt ismerősek ugyan, hiszen a kolozsvári Bánffy-palotában székelő Művészeti Múzeumot is megjárták már, most mégis az újdonság erejével hatnak. Mert ez egy más kiállítás. A hely szelleméhez igazodó. Intimebb, barátságosabb, hogy ne mondjam testközelibb. Egyfajta sűrítménye, esszenciája a barokk palota tágas termeiben látottaknak, a formák és színek palkósított varázsának. Akkor egyfajta magasztosságba torkolló hűvös elegancia lengte be a látottakat, most pedig a kiállítóterem egyéniségéhez igazodó barátságos melegség.

A Művészeti Múzeumbeli megnyitón megjegyeztem, hogy Palkó Ernő nem ismétli önmagát. Most sem tette. Úgy válogatta össze a rendelkezésére álló anyagot, hogy abból egy merőben újszerű vizuális konstrukciót sikerült kialakítania. A tökéletes összhang valósággal sugárzik a kiállítás egészéből. Amely teljes mértékben igazodik a Barabás Miklós Galéria biztosította lehetőségekhez, a kamarakiállítás intimitásához, de ugyanakkor tág teret biztosít  a kiállított anyag sokrétűsége ellenére is egységes jellegének. A két testvér, Palkó Ernő és tragikus körülmények közt, fiatalon elhunyt öccse, Palkó Csaba alkotásai műfaji és szemléletmódbeli különbözőségük dacára, ebben a felállításban, egységes egészet alkotnak. A posztmodern, absztraktba hajló, fél-figurális kerámiák és a klasszikusabb hangvételű, realizmus közeli festmények sikeresen egészítik ki egymást.

A kerámia egyike a legösszetettebb, szín- és formalátást egyaránt igénylő műfajoknak.

S talán a legtöbbet változott is az utóbbi évtizedekben, hiszen a funkcionalitás berkeiből kitörve mára már senki sem kérdőjelezheti meg autonóm műtárgyi státusát.

Palkó Ernő sajátos jelekkel és szimbólumokkal dúsított, lényegi jegyekre kihegyezett, itt bemutatott kerámiái túlnyomórészt antropomorf jellegűek. A művész alkotásaira olyannyira jellemző hullámvonalak párhuzamában fogant formációk emberalakokra, férfi-nő párosára, együttlétére fókuszálnak. S van valami nagyon ősi,  egyenesen prehisztorikus vonzata ennek a mellébeszélés nélküli,  direkt, hogy ne mondjam szókimondó, helyenként finom erotikával is fűszerezett fogalmazásmódnak. Ennek a sajátos, tömörségében már szinte perzselő kerámiabeszédnek. Mintha az ősi világ csodái, a régmúlt misztériuma kelne életre, születne újjá 21. századi, modern változatban.

A művész lelket lehet az amorf anyagba azáltal, hogy megtestesíti a tudatalattijában fogantakat, hogy láthatóvá-tapinthatóvá teszi elképzeléseit, vágyait, emócióit, feszültségeit, kétségeit és bizonyosságait. Hogy aztán következetes tűzimádóként kössön életre szóló szövetséget a magas izzással és várja izgatottan a legnagyobb úr, a tűz szeszélyeinek mesterkedéseit, a képlékeny formák szilárddá lényegülését. A meglepetést, amit az égetőkemencéből vagy raku technika esetében a földkupacból kikerülő, tűzben edzett munka okoz.

Ezeket a sikeres meglepetéseket tárta most elénk Palkó Ernő, kiteljesítve korán elhunyt öccse festményeivel.

Ami mindkettejükben közös az a természetimádat. A környező világ, a tájelemek s összetevőik iránti érdeklődés, magát az embert is beleértve. 

„Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne – ötlött föl bennem a Dsida-verssor Palkó Csaba  képei láttán, ahol „a színek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,/ kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín/ lelkesek és tüzesek”.

Mindössze harminc egynéhány év adatott meg mindkettejüknek, s mintha ez a kegyetlen sorsszerűség irányította volna alkotói habitusukat. Azt a felfokozott élvezetet és gyönyört, azt az őszinte csodálatot, amellyel a teremtett világ, a környező tájak iránt adóztak. S amellyel mindezt szavakba, színekbe, formákba öntötték. Mintha az előre behatárolt időkorlátokat ismerő, mindenek fölötti koordinátor parancsára alkottak volna oly lázas sietséggel. A mélyen érző, érzékelő és érzékeltető alkotó vallásosságig fokozódó szó-szín forgatagai olvastán-láttán a nagyon is valószerű táj-képek sajátos rezonanciát kapnak.

 Palkó Csaba vonatkozásában ez annál is jelentősebb, hogy korában, a századvég utolsó évtizedeiben – 1999-ben hunyt el – az efféle hozzáállást a kizárólagosságot feltételező, a mindennapok rohanó, zaklatott világához igazodó, pillanatnyi divat nem értékelte kellőképpen. Csakhogy, amint azt már Székely Bertalan is megjegyezte: „Az igazi nagy dolgok soha nincsenek divatban... S éppen ezért nem is mehetnek ki a divatból.”

Hát valahogy így lennék Palkó Csaba életművével is. A képzőművészet több ágát (kerámia, grafika) legfelső fokon is kipróbált és végül a festészetnél megállapodott, Kolozsvárról Pécsre áttelepült művész méteres vásznain a következetesen igényes figuralitás mellett azonban azt a modern korszellemet is felfedeztem, ami ecsetjét a nagyvonalú, foltszerű megjelenítés és sajátos, nem konvencionális kompozíciós fogások felé irányította. Egy-egy előtérbe helyezett, színében is élesen elütő, figyelemfelkeltő részlet, fatörzs, sajátos szögben megjelenített épületrész kiemelésével a művész valósággal felrázza a szemlélőt. A szemlélőt, akit első pillantásra a munkák egészéből áradó, tökéletes harmónia kerít bűvkörébe. Az a már szinte pazarló színgazdagság, a meleg színek laza foltokban szétterülő áradata, amely mintegy védőpajzsként öleli körül az éppen csak felsejlő vagy a maga konkrétumában megjelenített tájat.

Van valami nagy-nagy nyugalmat, megbékélést sejtető varázsa ennek a divatokon felülien divatos  piktúrának. Hogy a zöldek egymással vetekedő, egymást kiegészítő-megtámasztó árnyalatgazdagsága, a fák árasztotta bioáramok művészi átlényegítése vagy maga a tematika teszi-e mindezt, nehéz lenne eldönteni. A legvalószínűbb, hogy mindhárom együttes hatásáról van szó. A Lélekfák, A magányos fa, a Káli medence, a Kolozsvár és Pécs környéki táj, de még a zordabb, vadabb Tirol is békés arcát fordítja felénk.

Az igényes kiállítással Palkó Ernő húsz évvel ezelőtt elhunyt öccse, Palkó Csaba életművének állít felejthetetlen emléket.

Németh Júlia

*Elhangzott 2019. június 26-án, Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh székházának galériájában, a kiállítás megnyitóján.