Olyan mûvész kiállításának örvendezhetünk ismét, aki hatvanöt esztendôvel ezelôtt indult el a pályán, s azóta is, amikor csak a történelem szeszélyei megengedték, munkáival jelen volt galériáink kiállításain. Ferenczy Júlia 1931 ôszén felvételizett a kolozsvári Belle Arte-ra, és 1939-ben jelentkezett elôször képeivel kincses városunk közönsége elôtt. Legutóbb öt évvel ezelôtt köszönthettük ôt ugyancsak a fôtéri református esperesség Gy. Szabó Béla Galériájában (amely havonta váltakozó kiállításaival figyelemre méltó mûvész- és mûvészetpártoló munkát végzett az utóbbi években).

Bár az utóbbi években betegség és baleset tették lehetetlenné újabb képek megszületését, mind a mûgyûjtôk, mind pedig a Ferenczy Júlia mûvészete iránt érdeklôdôk várták az újabb alkalmat, hogy ezekkel a munkákkal találkozhassanak.

Ferenczy Júlia mûvészi életútja nem tartozik a legfelhôtlenebbek közé. Sokat ígérô indulását követôen, a negyvenes évek kiállítási sikerei után, sötét évek jöttek arra, aki a szocialista realizmusnak nem hódolt be feltétel nélkül. Meghajolni, a rendszer parancsára változást színlelni nem tudó magatartása miatt, Ferenczy Júliát 1958-ban kizárták a Képzômûvészek Országos Szövetségébôl, s attól fogva munkái csak a legritkábban jutottak be a hivatalos kiállításokra. A közönség azokban az években lakásán látogatta a mûvésznôt, és onnan vásárolták képeit. A hivatalossal párhuzamos értékrendskáláján lemérhetô teljesítménye számottevô. Munkái magánlakások és -gyûjtemények díszei lettek, hangulatos képei eljutottak rangos külföldi múzeumokba. Csak a hivatalosságok nem bocsátották meg soha gerincességét. Még 1990 után sem vették vissza a romániai szakszövetség tagjai közé, s a kolozsvári múzeumban mind a mai napig egyetlen képe sincs.

Mindezek azonban sohasem csökentették a nyárádszentbenedeki református lévita-tanító lányának tisztánlátását, aki elkötelezetten haladt saját útján. Munkáiban az embert fürkészte és a természetet, a megfoghatatlant próbálta megörökíteni: a lélek rezdüléseit, s a szülôföld örökké megismételhetetlennek tetszô szépségét. A táj fölött ôrködô hegyeinket festette, vizeink meg-megcsillanó tükrét, tépetlen vadonok öreg fáit és kusza ágait, titokzatos várromokat, ártatlan gyermekarcokat, üde virágcsokrokat. A szépet, a tisztát. Biztos kontúrok, egységes felépítésû, szilárd szerkezetû kompozíciók, és érzékeny, ám mégis határozott színkezelés jellemzi munkáit. Ezek közül a mostani kiállításon jó néhány telitalálatot is láthatunk.

Mûvészi tevékenységét az idôk során olyan nagy nevû kritikusok méltatták, mint például Szentimrei Jenô, Debreczeni László, Heszke Béla, Finta Zoltán, László Gyula, Entz Géza, Bíró Béla, Murádin Jenô, Szenyei Sándor, Gazda József, Banner Zoltán és Pogány Ö. Gábor. Valamennyien kiemelték Ferenczy Júlia kiváló forma- és színérzékét, a kolozsvári, majd a temesvári szépmûvészeti akadémián tanító Papp Sándortól elsajátított rajztudását, a reneszánsszal rokon szerkezeteit, a posztimpresszionizmus legjobb hagyományait követô kromatikáját.

Csupán legközelebbi barátai és mûvésztársai — közöttük Gy. Szabó Béla és Brósz Irma — tudták, hogy e képek mögött a mélyen érzô lélek és az erôteljes, egyenes, határozott jellem mekkora értéket jelent. Meg az egyszerû emberek, akik Ferenczy Júlia festményeit lakásaik díszeként ôrzik.