Az egyéni kiállítás kockázatos vállalkozás: ha a mûvész nem tud újat mondani, ha munkáinak összessége nem az újrafelfedezés örömével hat a szemlélôre, nem erôsíti, mélyíti az összhatást, az alkotások egymásmellettisége kölcsönösen kiolthatja, semlegesítheti egymást. Heim Andrásnál ilyen veszély nem fenyeget. Ellenkezôleg. A mûvész munkái együttesen hatnak, a kiállítás egésze jelent az eddigieknél is nagyobb élményt. Alkotójuk újabb felfedezôútra indult, s ennek az eredményeit tárja a nézôk elé. Mintegy bebizonyítva, hogy a mûvészi fantázia a hûvösen elegáns geometriát is térdre kényszerítheti, megtöltheti érzelemmel. Azt a tudományágat, amelynek eszköztárát immár többévtizedes következetességgel használja képarchitektúrája kizárólagos építôelemeként. A kombinatorika, a körívmotívumok variációinak végtelenjében tett kiruccanásai eredményeként — úgy tûnik — a végletekig feszíti a húrt a szó legszorosabb, de átvitt értelmében is.

S hogy mi történik, ha Heim András lelket lehel a körívekbe, ha találkozásaik metszéspontját, vagy éppenséggel egymásmellettiségüket, majdhogynem párhuzamos életútjukat vetíti ki a fekete-fehér ellentmondást nem tûrô határozottságával, vagy újabban olykor színbeszéddel is társítva-enyhítve arra a legjobb példa ez a kiállítás, amelyet nemrég elhunyt barátja, Ruha István emlékének szentelt. S mintha a pótolhatatlan veszteség okozta fájdalom hatására született alkotások még inkább magukon viselnék az akkurátus, precízen megfogalmazott, hûvösen kimért jelbeszéd mögül mindegyre felsejlô érzelmi megalapozottságot. Azt az értékes többletet, amely Heim András jelenlegi kiállításának talán éppenséggel meghatározó eleme.

A nonfiguratív festészet rendkívül gazdag tagozódásában, de azon belül a geometriai fogantatású alkotási irányzatok rengetegében inkább a mûvész filozófiája, hitvallása, hovatartozásának önmeghatározása az, ami a besorolás támpontjául szolgálhat. A kész termék, a mûalkotás ugyanis többféleképpen is kategorizálható, nem szólva arról, hogy idônként és esetenként maga az alkotó is hol az egyik, hol a másik rokon terület hívének tartja magát. De az önmeghatározás mibenlététôl függetlenül, Heim András képi világa rokonságot mutat azzal a felfogással, amely a látványt tekinti elsôdlegesnek, s elvonatkoztat a látvány mögöttiségtôl, a különféle interpretációs lehetôségektôl. Ezekben a körívek és egyenes szakaszok alkotta látványszôttesben a figurativitásra utaló összecsengések teljesen alkalmiak és nem foghatók fel egyébnek, mint véletlennek. Bár a síkgeometria archetípusai — az egyenes és a kör — a kiinduló alakzatok, a belsô, strukturálisnak mondható koherencia sokkal inkább felszíni és emocionális indíttatású, mint az a priori programszerûen átgondolt. A laza strukturális szövedék fôként az esztétikai látványszövés hozadéka kevésbé a logikus átgondoltságé. S ez formára, színre egyaránt vonatkozik. A monokróm felületek, síktartományok, illetve azok teljesen homogén árnyalása azt a távolságtartást fejezhetné ki, amely a látvány emocionális kiürítését célozza, az alakzatok, színek kombinációja viszont kétségtelenül utal egyfajta ötletszerûségre, spontaneitásra. A cél — ha egyáltalán lehet ebben a miliôben célról beszélni — olyan forma és színharmónia immáron tudatos létrehozása, amely a puszta dekorativitáson túl a szerkesztésekben felhasznált geometrikus ôsalakzatok atavisztikus és permanens esztétikai katarzisára alapozva a tudatalattira épít. A nonfiguratív festészetben általában, de a heimi képkonstrukciókban hangsúlyosan vetôdik fel a látvány emocionális feldolgozásának sokfélesége.

Ne keressetek figurativitást a mûveimben — hangoztatja a mûvész — ezek absztrakt munkák, annak készültek és azok is maradnak. S való igaz, hogy mindennemû hasonlítgatás sántít, sôt, talán magáról a lényegrôl, az önmagában létezô struktúra mûvészi tökélyérôl tereli el a figyelmet. A munkák utóélete azonban már független alkotójuktól, s ha a nézô éppenséggel kecses nôi aktot, vagy portrésorozatot vél felfedezni a körívek szeszélyes halmazában, az az ô szuverén joga. S talán éppen ebben a sokat és sokfélét sugalló mûvészi üzenetben rejlik — tagadhatatlan dekorativitásuk mellett — ezeknek az alkotásoknak az egyik, korántsem elhanyagolható sajátossága. Ami pedig magát az absztraktot illeti, léte a mûvészi megnyilatkozások kezdeteitôl nyomon követhetô: az ôsmûvészetben legalább annyira honos, mint napjaink mûvészi megnyilatkozásaiban. Nem divat — sokkal inkább egyéniségfüggô: egyfajta lelkialkat, mûvészi beállítottság megnyilvánulásaként értelmezhetô.

Heim András Miklóssy-tanítvány, de az alma kétségtelenül messze esett a fájától. A mester kezenyoma azonban, bármilyen furcsán hangzik is, még ezeken a figurativitást teljes mértékben mellôzô, indíttatásukban és mûvészi koncepciójukban eleve más alapokról szárba szökkenô alkotásokban is felismerhetô. A munkához való viszonyulás, a hozzáállás, a megalapozottság, pontosság, az igényesség olyan tulajdonságok, amelyek a Mestertôl indultak és termékeny talajra találtak a tanítványban. A szerkesztés sajátos rendje, a formák rejtett összefüggései, a kombinációk és variációk megannyi változatának dömpingje, s a még fel nem fedezett, ki nem próbált társítások a kiteljesedés újabb és újabb lehetôségeit villantják fel. Az értelmi-érzelmi affinitás nyomán kiindulópontként szolgáló kassáki képarchitektúra az évtizedek folyamán kiteljesedett, sajátos, egyéni jegyekkel telítôdött, s éppen a hajszálpontos mértan mûvészi pontatlanságai révén vált érzelemdús geometriává, azaz valódi mûvészetté. A szigorú szerkesztés és a spontaneitás kettôse révén született vonalhálók sajátos polifóniája, a simán hagyott, vagy a szokásosnál is sûrûbben vonalkázott felületek enyhe tremolói, a rapszodikusan cikázó, de ugyanakkor egyfajta belsô fegyelemtôl vezérelt vizuális megnyilatkozások, azaz a heimi életmû erdélyi képzômûvészetünk sajátos megnyilvánulásaként tartható számon. Heim András szigorúan fegyelmezett, de érzelmi felhangoktól sem mentes képi világa olyan nyitott könyv marad, amelynek eddig még megíratlan lapjai a további korlátlan variációs lehetôségek igézetével kecsegtetnek.