Kolozsvári alkotóművész kiállítása a TEG-ben

Orbán István (1953–2016) kolozsvári festőművész, grafikus tárlata nyílt meg február 12-én, szerda délután a nagyváradi Tibor Ernő Galériában

A TEG részéről Csathó Töhötöm galériavezető az ünnepi alkalmat röviden jellemezve két pólus, Kolozsvár és Nagyvárad találkozását emelte ki, Bányai Szabados Katalin pályatárs pedig a kiállító alkotó szakmai életrajzát mutatta be röviden.

A sokoldalú Orbán István, festő, grafikus, pedagógus, művészetszervező, mintegy másfélszáz szakmai cikket is publikált művészetkutató szenvedélyes, külső és belső lényegek összefüggéseit kereső alkotói arcvonala bontakozik ki e tárlaton előttünk. Egy látszólagos összerdélyi kultúrára jellemzően párhuzamos városokban-világokban élünk, ahol egyszerűen nem marad elég időnk alaposabban, mélyebben tudomást venni közvetlen szomszédainkról sem. A Kolozsvárott jól ismert képzőművész, egyben diákjai és tanárkollégái körében népszerű pedagógus alkotásai így, ha megkésve is, halála után négy esztendővel, de eljutottak Nagyváradra, a megnyitón jelenlévő özvegye, Orbánné Balaskó Erzsébet, illetve a művész tanárkollégája, Czilli Péter jóvoltából. Orbán István a kolozsvári Báthory István Líceum pedagógusaként sokgenerációnyi fiatalt tanított meg a művészet szeretetére, megbecsülésére, tanítványai közül többen nyertek rangos nemzetközi díjakat, illetve erdélyi folyóiratok illusztrátorai is kikerültek soraikból. Orbán tanulmányaira kezdetben Váczy Margit, Macskássy József, később Márkos András, Benczédi Sándor, Nagy Imre, Turós László (absztrakt), majd főiskolai évei során Teodor Botiș, Mircea Vremir, Gedeon Zoltán voltak irányadó hatással. Kanadától Európán át Izraelig számos magángyűjteményben őrzik megbecsüléssel munkáit. Tagja volt továbbá a Barabás Miklós Céhnek, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének és a Romániai Képzőművészek Egyesületének. Munkáit idehaza és külföldön mintegy 270 alkalommal állította ki.

Az akadozó váradi TEG-bevezetőbeszédek sajnos minden hallgatói jóindulat ellenére is hagytak némi kívánnivalót maguk után, talán egy fokkal tiszteletreméltóbban reprezentálhatta volna magát e város művészközössége a kolozsvári alkotó emléke, meghívott özvegye, illetve a helyi kis közönsége előtt is. Ugyanakkor az is jó lett volna, ha nemcsak egy átlátszó ragasztószalaggal sebtében a bejárat melletti falra illesztett, összehajtogatott A4-es papír tájékoztatja a betévedőt az alkotó életútjáról, munkásságáról, még ha tartalmilag annak saját szavaival is. De szerencsére a kiállított képek már önmagukért beszéltek.

A hetvenes évek elején készült akvarelljei, beleértve néhány szimpatikus kolozsvári városi noktürnt, épületsor-sziluettet, a természetet megszólaltató egy-egy színes tempera-, zsírkréta vagy olaj-munka után a belső térben a szerző későbbi alkotóperiódusában kikristályosított fekete-fehér, absztrakt irányba mozduló grafikái-tusrajzai voltak láthatóak, a mikro és makro világ izgalmas szerkezetének, pulzálásának összefüggéseit kereső organikus, már-már rögeszmeszerűen ritmizálva örvénylő, szemlélőt szédítő, olykor rejtett betűkbe kódolt térbeli faragványokat kivillantó intarziák.

S. Németh Katalin ezekhez az útvesztőbe zárt érzésekhez rendkívül találó Pilinszky-költeményt szavalt elsőként, az Egyenes labirintust, majd a Milyen felemás, és a Sztavrogin elköszön következtek a sorban, Thurzó Sándor József aláfestő brácsajátékában pedig a 18. század egyik tehetséges zeneművész hölgyétől idézett muzsikát, a vakon alkotó osztrák Maria Theresia von Paradis népszerű Sicilienne-jét, zárásként pedig Bartók Román népi táncok sorozatából a Bucsumi táncot játszotta.

Orbán István kolozsvári művész tárlata február 26-ig tekinthető meg a Kanonok sori pincegalériában.

Tóth Gábor