Simon Zsolt kiállítása 2007. október 25-én nyílt meg a Vármegye Galériában. Megnyitotta Szűcs György művészettörténész, közreműködött Mathé Győző brácsaművész. A tárlat 2007. november 25-ig volt látogatható.

Pihenés

A címadásban bizonyára sokan ráismernek Kosztolányi Dezső verssoraira: „Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló.” Simon Zsolt egyik korai műve, A boldogság madara (Mitológia) már 1991-ben szerepelt Sepsiszentgyörgyön, a Baász Imre szervezte Medium 2 kiállításon, amely a „felszabadulás” utáni első jelentős nemzetközi bemutató volt Romániában. Csak egy vaskarika, egy újra felhasznált és kiegészített képkeret, némi festék. Ennyi lenne? Nem inkább rikoltó, vörös madár, tollat ragadó, gyertyával világító evangélista, szembeszökő Nap–Hold szimbólum? Messziről pedig kiterjesztett szárnyú angyal, Ámos Imre vagy Kondor Béla teremtett lényeinek rokona? Mindkettő igaz: hiszen a mű mindenkor a képpé válás folyamatának lenyomata. Őrzi megszületésének pillanatát, a művész akkori lelkiállapotát és rögzíti – mondjuk így – vizuális gondolkodásának irányát. Azt az irányt, melynek további állomásait másfél évtized után ez a tárlat is dokumentálja.
Ha egy másik oldalról igyekszünk hozzáférni Simon Zsolt műveihez, akkor felfigyelhetünk egy fontos mozzanatra, arra, hogy a képek felületén a rohanó vonalak és a megállapodni kész színek egymással viaskodnak. Szintén 1991-ben, már a miskolci grafikai művésztelepen készült, fekete-fehér litográfiáin megtalálhatjuk nemcsak a későbbiekben használt motívumkészlet egyes elemeit (madár, Madonna, faragott tükörkeret-részlet), hanem érzékeljük a vonalnak, és persze a fantáziának azt a gazdag áramlását, amely majd gyakran harsány színekbe öltöztetve, máskor pedig sötét bozóttá gyűrődve jeleníti meg a Képzelt képek (2005) vagy a Szent László legendárium (2006) egyes epizódjait. A művész egyéni életéből itt ragadt néhány „ismerős” alak és alakzat megpróbál ugyan utat törni felénk, de a személyes és kollektív emlékezet rétegei olyan erős képi világot alkotnak, hogy csupán értelmezői, kiegészítői lehetnek az e két sorozatra komponált kiállításnak. Nagyot tévedünk, ha pusztán a számítógép animációs lehetőségeit felfedező Simon Zsoltot látjuk magunk előtt, hiszen éppen arról van szó, hogy az egymással egyensúlyba kerülő, máskor szétfutó vonalhálók és színmezők variációs lehetőségeit a gép segítségével még részletesebben tudja modellálni. A létrejövő „végső” kép pedig még jobban közelít ahhoz a transzparenciához, áttetszőséghez, amelyet az emlékezet működésének jellegzetességeként akár naponta is tapasztalhatunk. A szent és a profán határaira, a valóság és a kép különbségére és azonosságára, a tükrözés és tükröződés viszonylagosságára elég, ha az ortodox üvegikonok vagy a festett apácatükrök hagyományára gondolunk.
Simon Zsolt számára a kézjegy mindennél fontosabb. Ezért nem enged a 48-ból, pontosabban a 91-ből, azaz a kézmozgásból és az ecsetvonásból. Egyelőre (?) nem csábítják a digitális fotók kétségkívül látványos és objektivitásukkal kérkedő megoldásai, bár képi transzformációi során gyakran alkalmazza ezt a ma már teljesen hétköznapinak számító médiumot. Művei igenis mesélnek, mindannyiunk történetét mondják, de sohasem feledkeznek meg arról, hogy az elbeszélésnek az éppen akkor – készülésük idején – lehetséges változatát közvetítsék. A másik pillanatban viszont az elbeszélés újabb hangsúlya, tehát a kép következő stádiuma, a kép képe válik érvényessé. Ebben a folytonosan alakuló, zajló világban kedvünk szerint, akár hosszú ideig is elbolyonghatunk. Kinek-kinek elfeledett vagy elfojtott, személyes hangulatok juthatnak eszébe, míg mások, a posztmodern „idézetgyűjtők”, az egyes rajzolatok vándorlását, felerősödését és elenyészését követhetik nyomon a képeken, megint mások pedig művészettörténeti analógiákat vélhetnek felfedezni: nézd, amott nem Baász Imre odavetett, hullámvonalai, Szalay Lajos görög harcosa, vagy Plugor Sándor egyik figurája az Öregek könyvéből? A művész szándéka szerint így utazhatunk az időben: saját életünkben évtizedeket, az ősi motívumok segítségével pedig századokat, sőt akár évezredeket is. A képek a változékonyságot, a motívumok pedig a változatlanságot, az örökkévalóságot hordozzák. Ezek szerint olyan túl sokat mi magunk nem tehetünk. Annyi bizonyos: „Szereti a világ, ha újraköltik”. Nem véletlenül választotta kiállításának mottójául ezt a Szilágyi Domokos-idézetet a művész. „Szereti a világ, ha újraköltik: / hisz objektív valósággá válik az / újraköltés is –: / így lesz a világ halhatatlan.” (Bartók Amerikában)

Szücs György
Elhangzott Simon Zsolt kiállításának megnyitóján, 2007. okt. 25.