Vörös Alpár és Bálint Zsigmond a megnyitón – HORVÁTH LÁSZLÓ
Tudatosan átgondolt, letisztult komponálási mód jellemzi Bálint Zsigmond fotóművészetét, ez a sallangmentes fogalmazás pedig tömörséget, sugárzó erőt kölcsönöz felvételeinek.
Azt is mondhatnánk, hogy a pillanatnyiság élménye örök érvényűvé rögzül; ilyenképpen, önmagán túlmutatva, a látványt bekapcsolja a témának megfelelő szellemi áramlásba, körforgásba. És attól függetlenül, hogy köznapian bagatell vagy közösségi értelemben jelentős eseményt rögzít, önállóan szuverén világot közvetít, tár fel. Olyan világot mutat be, amelyben még élnek a hagyományos szokásrendek. Olyan társadalmi közeget elevenít meg, amelynek életvitele a bartóki és kodályi „tiszta forrás” vidékén húzódik.
Még akkor is így van ez, ha ez az életvitel, úgy tűnik, a múlté, s amely életfelfogás a maga eszményi mivoltában talán nem is létezett soha. Annál is inkább, mivel azon paraszti, népi kultúrát, amelyről jelen esetben szó van, mindig is különféle külső hatások érték és érik. Többszörösen rétegzett, összetett műveltségről, illetve kultúrateremtő folyamatról beszélünk, amelyet semmiképpen sem értelmezhetünk állapotként, valamiféle muzeális relikviaként. Ezért elsősorban nem ápolnunk kell, hanem merítkeznünk szükséges belőle, hogy a mának szóló értékeit beépíthessük mindennapjainkba.Talán így összegezhető az elsősorban székelyföldi ihletésű, mintegy negyven fotót felvonultató tárlat üzenete, amely a napokban nyílt meg az Apáczai Galériában.
Ilyen értelemben fogalmazta meg a kiállítással kapcsolatos véleményét Tánczos Vilmos néprajzkutató is, aki kiemelte, hogy koroktól függetlenül – az önazonosság-tudat nélkülözhetetlen összetevőjeként – szükséges mítoszaink alkotó, alakító módon történő továbbéltetése, hiszen enélkül nincs önazonosság-tudat. A kenyérsütés témáját megjelenítő fotókhoz kapcsolódva példaként említette a kenyér szentségét hangsúlyozó, karakterisztikus erdélyi szokásrendet, amely tájainkon manapság is továbbélő, bizonyos esetekben újból feléledő szakrális hagyomány. Mondhatni búvópatakként tör elő egyik-másik tradíció, megtermékenyítve a szétzilálódott falusi (és városi) közösségek elgyökértelenedestől veszélyeztetett életvitelét. Amint a kiállításon megtekinthető székelyföldi, barcasági, kalotaszegi vagy csángóföldi „merítkezésű” fotográfiák is sugallják: elengedhetetlen mozgatóereje ünnepeinknek és hétköznapjainknak a közösségijelleg, illetve a személyes érintetteség. Ezáltal válnak ugyanis dolgaink önmagukon túlmutató jelentéshordozóvá, vagyis szakrálissá. Így humanizálódnak a hétköznapiság „látleletei”: a rozzant tyúkpajta és létrája, a pásztorélet kelléktára, az ahhoz kapcsolódó életmód, valamint a kézművesség különböző területei. Így válik a kenyérsütés tartalomhordozó szertartássá. Így minősül át a lámpa örök fényességet, világosságot hordozó szubjektummá, szimbólummá. Vagy a népviseletbe öltözött székelyföldi vagy kalotaszegi fiatalok csoportja, a képi kifejezőnyelv katarktikus ereje folytán, így jeleníti meg egy adott kultúra továbbélési esélyének a reményét.Ez utóbbi gondolat jegyében fogant Vörös Alpár igazgató véleménye, aki elmondta: a megnyitón fellépő, Pillich Balázs irányította Szarkaláb néptáncegyüttes és zenekara évekkel ezelőtt az Apáczai-líceum szellemiségéből kiindulva vállalta fel, hogy továbbélteti nemzetközösségünk különböző vidékeinek táncrendjét. Mint ahogyan az ilyen és hasonló tárlatok is hiteles élményszerűségük folytán beépülnek az iskola diákjainak és tárlatlátogatóinak tudatába, megalapozva értékrendjüket, identitástudatukat.
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/categ_id/2;...
Fotók: Bálint Zsigmond és Horváth László
