Xantus Géza kiállítása a kolozsvári Művészeti Múzeumban
Xantus Géza nem ismer határokat. A szó szoros, de átvitt értelmében sem. Csíkszeredából indult és a nagyvilágot megjárt-meghódított művészként most Kolozsvárra hozta el szellemvilágának végtelent megcélzó, művészi megnyilatkozásait. Azokat a szakrális ihletettségű, ismeretlen dimenziókat felvillantó alkotásokat, amelyekből mutatóban, mintegy előzetesként, néhányat már megtekinthettünk a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításain, és az általa alapított Stúdió 9 csoportosulás kolozsvári bemutatkozásakor.
Mostani egyéni tárlata azonban a reveláció erejével hat. Hiszen olyan művészi, ideológiai eszmerendszer, olyan formai, gondolati harmónia egyedi megnyilatkozásai tárulnak fel előttünk, amelyek mellett nem lehet közömbösen elmenni.
Nem lehet, mert gazdagon árnyalt, kifinomult festői beszéde megkapó, lélekből fakadó, őszinte emberi-művészi vallomással párosul. A hit erejével hitelesítve a művészi indíttatást.
Vannak dolgok, amiket nem lehet kimondani, jelenségek, amiknek lényegét nem lehet szóban megfogalmazni. Van, amikor szókincsünk egyszerűen csődöt mond. A képi beszéd, a képi megjelenítés lehetőségei azonban korlátlanok. Erre érzett rá Xantus Géza is, amikor láthatóvá varázsolta a láthatatlant, a szentséggel teljes ismeretlent, az empirikus valóságon túli világot. Amikor szélesre tárta a szellemvilág kapuját, amikor a lélek legrejtettebb zugaiba is bepillantást nyújtott. Tette pedig mindezt biblikus mélységekig hatolva, a neoklasszicizmus és a legmodernebb, 21. századi festői nyelvezet eszköztárának birtokában.
S hogy valójában ki is Xantus Géza a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának és a római Academia di Belle Arti Festészeti Karának végzettje? Művész és gondolkodó a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. Művész, aki elvilágiasodott, merkantilista szemléletű világunkba könnyed fuvallatként csempészi be elegánsan szárnyaló, nemesen magosba törő, a spiritualizmus jegyében született gondolatainak képi vetületét. Művész és gondolkodó, aki hitről, földi és földön túli létről, szeretetről, megbocsátásról, lélekmentésről meditál a lágyan omló formák, a színfoltok harmóniájára alapozott festői megnyilatkozásaiban. A földi lét konkrétuma légies könnyedséggel fonódik egybe az ismeretlennel, a valóság határain túlmutató transzcendens léttel.
Ismert és képzeletbeli színhelyek, történések, létállapotok, egy újraálmodott, más dimenzióba teleportált valóság rejtelmei nyílnak meg előttünk. Azoknak a spirituális tereknek a végtelenje, amelyet sajátos formalátással, precízen kifinomult, egyedi térábrázolással sejtet. Miáltal kozmikus terei megtelnek mozgással, könnyeden, sejtelmesen libbenő ismeretlen ismerősökkel, ismerősnek tűnő szereplőkkel.
A csoda, a metamorfózis, a szellemvilágba transzponált anyag átalakulási folyamatának stációi öltenek testet, elevenednek meg Xantus Géza átszellemült, hittel hitelesített művészi megnyilatkozásaiban. A fény beköltözik otthonába, alkotásaiba, hogy megvilágítsa érzelem szülte gondolatait és gondolat szülte érzelmeit.
A jelenbe transzponált múlt jövőformáló erejével, sajátos látószögek mentén, tömör plaszticitással, határozott formák, erőteljes színek és sejtelmesen könnyed libbenések, halványan áttetsző színárnyalatok szimbiózisával érzékelteti a festő az örök fény birodalmába vezető utat.
Megkapó színfantáziáinak fényben úszó központi magja, a formai jegyeken túlmutatva, utal a lényegre. A fény ilyetén ábrázolásához a technikai bravúron túl, lélekből fakadó, szellemi-ideológiai megalapozottság, erőteljes lelki támasz, hit szükségeltetik. A fény vonzásában úsznak az éteri térben könnyeden libbenő nő alakjai, egyensúlyoznak A fényforrás peremén, tekintenek a Fénysugár felé és teljesedik ki a fényben az Ablak előtt ülő. S tovább játszadozva a művész adta címekkel a Fák között bóklászva, a csodálatos zöld harmóniák dallamára csendül fel az Ember és természet égi-földi ódája amely már a sokat idézett költőt, Dsida Jenőt is arra késztette, hogy őszintén megdicsérje a Teremtett világot olyanformán, hogy „szép a világ, gyönyörű a világ és nincsen hiba benne”.
Ez a tökély ihleti a festőt anatómiai pontossággal megrajzolt, nem ritkán árnypárhuzamokkal is hangsúlyosított alakjainak éteri térbe helyezésekor, az ismeretlen dimenziók felvillantásakor. A finom kékes, zöldes árnyalatok Lebegése, a Hullámzás, a Forgás, a Körhinta, a Játék a fényben, a Tánc, az Út, a Vonzódás mind ezt hivatottak alátámasztani. Olyannyira, hogy a párhuzamos sejtetések, az árnyak, katartikus hatásukkal az alapmotívumot is képesek túlszárnyalni. Mind értelmi, mind érzelmi vonatkozásban. A háttér pedig, párhuzamosan ringó hullámvonalaival, szintén kiemeli a központi mondanivalót.
Másutt a narratíva, a jól ismert bibliai történések kerülnek előtérbe, amilyen például Az apokalipszis négy lovasának erőteljesen dübörgő megfogalmazása vagy a megbocsátást sejtető, színeiben könnyedebb A tékozló fiú visszatérése és a Házasságtörő asszony története. S ott a Taormina hangja is, az örök, az évezredek óta változatlan zengés sajátosan mozgalmas képi vetülete. A Létra motívum is egyedi megvilágításba kerül a felfelé és lefelé irányuló mozgás érzékeltetésével, a Bárka a megmentés, a Gyökerek a megmaradás jegyében fogant.
Nagyon földi és nagyon égi mindaz, amit Xantus Géza ecsetje megelevenít. Legjobban talán Korpusza sejteti ezt a kettősséget. A precízen, tömören megformált, keresztre feszített férfi alak, az átszögezett kézfejből csorgó vér vöröse, s a zölden vérző háttér tökéletes harmóniája mindent elárul ebből a fizikai-szellemi egységből. Amely aztán megannyi, az átlényegülést könnyed libbenésekkel, árnyalatokkal érzékeltetőmunkákban, a végtelen vonzásában teljesedik ki.
Németh Júlia
Elhangzott 2020. február 12-én, a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a kiállítás megnyitóján.
