Mégsem múlt el nyomtalanul Benczédi Sándor születésének 110. évfordulója, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában nyílt a művész szobraiból válogatott kiállítás. A művészt és életművét Lőrincz Ildikó művészettörténész méltatta.

Benczédi Sándor műveivel először Tarcsafalván találkoztam 1998 szep-temberében, amikor a szülői házára emléktáblát helyeztek el, és erre az alkalomra több családtagtól is egybegyűjtötték kisplasztikáit. Ott, a nyikómenti faluban mondott beszédet az immár néhai Lőrincz Lajos táncmester, a Maros Művészegyüttes egykori művészeti igazgatója, Benczédi volt tanítványa és barátja, aki felelevenítette a Korondon együtt töltött közös emlékeket, és megköszönte a családnak, illetve a vidéknek, hogy „ilyen kiváló embert szült, aki népünk lelkének gyökeréből termett, s aki csodálatos, vesébe látó, igaz, humoros ember volt”. Az akkor ott kiállított táncosok, fejszések, subások, kapások, részegek, vadászok, szenvedélyesek, gondolkodók, bajba jutottak vagy magányosak derűvel telítve támasztották alá a volt tanítvány által elmondottakat, és ott akkor a felsorakoztatott alakok kedélyvilága egy életre szóló élményt nyújtott számomra.
Benczédi születésének 100. évfordulójára Kolozsváron a Bánffy-palotában is szerveztek emlékkiállítást, ahol három termet töltöttek meg kisplasztikáival. Székelyudvarhelyen a Városi Képtár is megemlékezett a 100. születési évfordulóról, akkor az Utunk-széli szobrokat hozták el ide, amelynek mintegy 170 darabját a Csíki Székely Múzeumnak adományozta a művész.
A mostani megemlékezés alkalmával arra törekedtünk, hogy a megközelítőleg 10 000 művet tartalmazó, gazdag életműből a családnál és a gyűjtőknél fellelhető, mindeddig itt Székelyudvarhelyen be nem mutatott darabokat válogassunk. Benczédi egyedülálló termékenységgel alkotott életművét ma már lehetetlen egy helyre gyűjteni. Őt a legtöbben terrakottáiról ismerik, de ezúttal égetett agyagszobrain kívül megtekinthetik önarcképeit, egy festményt meg egy ceruzarajzot, fiatalkori és későbbi fába vésett alkotásait, cementből vagy műkőből öntött kőhatású kompozícióit, nyikómenti patakkövekbe vésett alakjait, de bronz- és aragonitplasztika is fellelhető az itt kiállított művek közt. Itt és most megnézhetik azt a dokumentumfilmet is, amelyet a művész kisebbik fia, Benczédi József filmrendező-operatőr készített édesapjáról és bocsátotta rendelkezésünkre. Ezúttal is köszönettel tartozunk azoknak, akik kölcsönadták féltve őrzött darabjaikat.
Az anyaghasználat alapján az életmű némiképpen korszakolható: 1942–1949 között bükkfába, kőbe vésett művek, 1949-től Kolozsváron többnyire égetett agyagszobrok születnek, de alkotott cementből vagy műkőből öntött kőhatású kompozíciókat, majd a hatvanas évek végén egy újabb kőkorszaka következett, amikor a nyikómenti patakkövekből hozott létre olyan műveket, amelyeket nem a groteszk humor, hanem a csendes derű, nem a külső, hanem a belső, némileg önironikus mosoly jellemez, és a térplasztikákhoz készült vázlatok monumentalitása vibrál belőlük. Az itt látható Birkózás, Hason hintázó és a Család egyszerű és kemény, befelé néző, zárt világot mutatnak, s csak egy-egy mozdulatból sejtjük, hogy mi megy végbe a lélek mélyén. A változó tematikájú, ám főként szatirikus hangulatú helyzetképeket megjelenítő szobrok legfontosabb jellemzője a játékosság, amelynek az alkotó egész életét szentelte.

Fotó: László F. Csaba

Benczédi Sándor Szervátiusz Jenő, Gy. Szabó Béla vagy Nagy Imre nemzedékéhez tartozott. A huszadik századi erdélyi szobrászatban munkássága meghatározó nyomot hagyott, kerámiából készült kisszobrai sokak lakóterében élnek tovább. Sajátos jegyekkel ellátott, változatos agyagszobrai, fába és műkőbe vésett nagy méretű alkotásai, a patakkövekbe vésett, lényegre törő, formailag tömör megfogalmazásai nemcsak hazai, de nemzetközi viszonylatban is elismerést hoztak számára. Kifejezésmódja amilyen hatásos, olyan egyszerű, közvetlen szobrászati beszéd, kevés vonallal vagy véséssel mond el nagyon sokat választott témájáról. Ez a fajta tömörítés egyáltalán nem öncélú formajáték, hanem sokkal inkább az általa megtapasztalt népi bölcsességek formába öntött hordozója. Stílusának érzékletessége, a mintázás, a kézzel alakított-modellált forma olyan érzékeny iskoláját teremtette meg, amely a huszadik század második felében Európa-szerte ritka jelenségnek számított. A hétköznapi lét bámulatos esetlegességeit, véletlenjeit fáradhatatlanul figyelte, karakter iránti érzéke páratlan az erdélyi szobrászatában. Hűséges megfigyelésen alapuló alakjai hitelesek, életszerűek. Közvetlenség jellemzi égetett agyagszobrainak szatirikus helyzetképeit. A kissé nyers, csendes derűvel teljes szobraival Benczédi egészen közel jutott az emberi lélek és tudat titkos üzeneteihez, nemcsak groteszk, hanem szörnyűségesen nyomorék alakokat is bemutatva, keresve a minél szabálytalanabb, az átlagostól minél eltérőbb vonásokat bennük. Humorral megáldott, éles szemű jellemzéseivel Benczédi kis méretű agyagfigurái átélt, tudatosított érzelmi vonások szuggesztív kifejezései. A rögtönzés merész plasztikai művelet, a pillanatfelvétel merevségének veszélyét hordozza, de Benczédi kikerüli ezt a csapdát, figuráin különösfajta ritmus hullámzik végig. Ezekben a szobrokban a maga életszeretetét közvetíti, és ez a művekből sugárzó derű váltja ki a közönség vonzalmát. Erről maga Benczédi így vall: „Én, kérem, maga vagyok a nép. Úgy látok, ahogy a nép lát, nekem az a szép, az a csúf, és azon nevetek, amin a nép nevet”. A népi származású alkotóerővel felfrissülő eredetiség, a paraszti, tájegységi ihletés és az örökké derűre kész kedélyvilág arról tanúskodik, hogy Benczédi művészi elhivatottsága áradó életszeretettel párosult, alkotásainak mindenkori alaphangvételét is ez adja. Tarcsafalvi, budapesti, korondi tartózkodásai után 1949-től Kolozsváron élt, négy évig mintázást tanított a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, majd önálló, mindenki számára nyitott műtermében élete végéig alkotott. Kolozsváron mindenki szerette és ő is emberszerető, derűs ember volt. Génjeiben hordozta a formák, az arányok iránti különleges fogékonyságot, az emberi gyarlóságok, álságok, ellentmondásosságok iránti érzékenységet, ami kézügyességével, kísérletező kedvével, páratlan kreativitásával és emberi kvalitásaival, éleslátásával, humorérzékével, pszichologizáló képességével, kitűnő emberismeretével párosulva eredményezte egyedi és összetéveszthetetlen szobrászi formanyelvét. Panek Zoltán írta róla: „Kisujjában a mesterségbeli tudás, tíz ujjhegyében pedig ott a kibuggyanásra kész nevetés. Benczédi Sándor kisszobrainak monumentalitása a humorban van.” Ez a humor nem lesz a semmiből, népi expresszionizmusának előzményei a negyvenes évek falusi éjszakába nyúló próbái, regélései, tanácskozásai és mókái, amelyek megnyitották számára a lélek, tudat és az emberek mélységeit a korondi, pálpataki, fenyőkúti, sófalvi öregekben és fiatalokban.
Ha körülnézünk itt a vásárosok, hivatalnokok, bajszukat pödrők, a mesélő nagyapók, gyermeküket hordozó anyák, az orvosok, a táncolók, a duhajok, a sakkozók, a papucskormány alatt szenvedők, a cipőtisztítók és prüsszentők, a kitárulkozók és összefonódók vagy az éppen pihenők sajátos világában, megállapíthatjuk, mennyire bámulatos könnyedséggel „tapint rá” az alkotó az őt körülvevők vagy az emlékeiben élők Achilles-sarkára. Művészi elhivatottsága áradó életszeretettel párosul, itt látható alkotásainak alaphangvételét is ez adja. Környezetének a derű kultusza révén akar olyan új realitást teremteni, amely jellemek, sorsok karakterizálására alkalmas. Azt vallotta, „az én szobrom nem humoros, hanem életes.” Az életérzés agyagba gyúrása kapcsán pedig azt mondta: „Addig gyúrom, míg érzem, hogy szuszognak, s hogy mi zajlik le bennük, azt is érzem”.
Átélte a két világháború közötti útkeresést, háború utáni válságot, majd a kommunizmus útvesztőit, az átrendeződés utáni új világ kezdetét. Tarsolyában a mosoly kultusza minden helyzetben fő szempont volt számára. Sosem veszítette el derűjét, hitét, iróniára és öniróniára való hajlamát, sem bizalmát az emberi természetben. Ilyen szempontból ma is aktuális: fejlesztenünk kell azt a képességünket, hogy a nevetségest észrevegyük a szenvedély és a divat minden fedőpalástja alatt, sőt még az ünnepélyes komolyság ráncaiban is könnyen és gyorsan felfedezzük.

A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában (Kossuth Lajos u. 42. sz.) a kiállítás november közepéig látogatható hétköznapokon 9 és 16 óra között.

https://hargitanepe.ro/110-eve-szuletett-benczedi-sandor/?fbclid=IwAR1lrgekKtDzSFYX8_0GXMHGtNaZUqKAw...