„a Céh az az eresz, ami alá az igazán tehetséges képzőművész beállhat, s aminek óriási lélektani szerepe van.” (Kancsura István)

 

Manapság jobban dívik a tarkaság, sokszínűség, a multikulti, mint bármikor. Nem csak trend, hanem egyben elvárás is. Ám elegendő-e önmagában? És megfér-e a minőség és a sokszínűség egyazon kiállítás keretében?
 
Ilyen kérdések fogalmazódtak meg bennem a Barabás Miklós Céh idei, hagyományos értékfelmérő tárlatán, amely ötödik alkalommal kapott helyet a Minerva Művelődési Egyesület Galériájában. Az idei tárlat anyagát Kántor Lajos válogatta a kolozsvári, dési, tordai és aranyosgyéresi festők, grafikusok, szobrászok, textil-, üveg- és fotóművészek által beküldött munkákból. Saját bevallása szerint a tavalyi tárlat minőségileg nem felelt meg teljes mértékben az elvárásoknak, így idén egy határozottabb, objektívebb válogatást tartott szükségesnek egy összefogottabb kiállítási anyag létrehozása érdekében. Kétségtelen, hogy a korábbi évekhez képest a minőség javult, ám véleményem szerint nem csak a beküldött alkotásokat kell tüzetesen megvizsgálni, és azokból szelektálni, hanem a tagsági felvétel mércéjét is magasabbra kellene helyezni. Így talán elkerülhető, hogy a valóban nívós, technikailag is bravúrosan megoldott alkotások mellé az inkább dekorativitásukkal, mintsem minőségükkel kitűnő munkák kerüljenek.
 
Az idei kiállítás – a korábbi évekhez híven – többségében festészeti munkákat vonultat fel. Újdonságnak számít viszont, hogy az elődökre való emlékezés jegyében két kimagasló munka, Egri László az 1960-as években készült Deltai halászok című olajfestménye és Károly Sándor geometrikus, minimalista térplasztikája is bemutatásra került. S a „nagy öregeket” mintegy ellenpontozva, a teret szinte teljes mértékben a fiatal Máthé László nagyméretű Halott Ikarosza uralja. A korábbi évekhez viszonyítva úgy a kompozíció, mint a színhasználat vagy tartalom szempontjából összetettebb alkotás a művész fejlődésének és kiteljesedésének lenyomata.
 
Ugyancsak a festészeti vonalat erősíti Sipos László játékos kolorisztikájú, de tőle megszokottam mély jelentésekkel felruházott A múzsa délutánja című szürreális kompozíciója. Csata Hermina monokróm Alternatív térképe jó példája annak, hogy a festőiségnek nem csupán a szín feltétele, hisz a lélek árnyalatait a festészetben is meg lehet ragadni fekete-fehéren.
 
A lírai hangvételt ezúttal is – nem meglepetésszerűen – Valovits László finom, leheletnyi árnyalatokkal kidolgozott portréi, Gally A. Katalin és Bordy Margit pasztellképei, illetve Soó Zöld Margit őszi napfényt vagy nyári viharfelhőket megelevenítő akvarelljei csempészik a kiállításba. A tárlat játékos színfoltját képezi Forró Ágnes A sárga gumikesztyű című falusi életképe, illetve Vetró András sárkányölő Szent Györgyöt nem kis iróniával ábrázoló ceruzarajza. Matei László korszerű technikai eljárással készült, egymásra szerkesztett pop art-os hatású képei üdeséget visznek a kiállításba, míg Marincas Mira szemet gyönyörködtető, ugyanakkor elgondolkodtató képpárjai az analóg fotózás soha ki nem merülő technikájából hozzák ki a legjobbat. A szobrászati anyag kiemelkedő alkotása Kolozsi Tibor ugyancsak a rész–egész szerepének felcserélésével játszó Nyugalom című bronzszobra, vagy Koncz-Münich András érdekes formavilágú, talán leginkább a sejtszerkezetre emlékeztető kerámiája.
A kiállítás műfaji színességét gazdagítja Magyari Annamária dekoratív textilképe vagy Balázs László nosztalgikus Üresen maradt szék című szuggesztív alkotása.
 
Mindazonáltal e sokszínűség közepette talán érdemes volna megfontolni 87 év távlatából Kós Károlynak a BMC első kiállítás­meg­nyitóján elhangzott szavait: „a Barabás-céhben tömörült művészek (…) jelképezik az erdélyi magyar képzőművészet fiatalságát, ők jelentik az iskolák béklyóiból való kiszabadulást, ők jelentik a mai kultúrára általánosan jellemző keresést, ők jelentik a mát.”