"Mindazok, akik ismerhették Gedeon Zoltánt, tudják, hogy a mai napon nincs hely a szomorúságnak, a búcsúzást nem árnyékolhatják be a keserű könnyek, hiszen Zoltán élete során folyamatosan a szeretetre, az örömre és az élet valódi megélésére tanított minket.

Ő maga volt az életkedvet adó, dinamikus, nyughatatlan, és az egyik legszínesebb egyéniség az erdélyi magyar művészek között.

Ez a mai alkalom legyen egy másfajta ünnep, ahol arra az emberre emlékezünk, aki igazi művész, férj és barát volt.

 2012-ben Orbán István képzőművész szervezett kiállítást Gedeon Zoltán90. születésnapja alkalmából, aki akkor így válaszolt egy feltett kérdésre:

            „- Hogyan csinálja, hogy nem öregszik? Mi a hosszú élet titka?
            Amire hamiskásan azt válszólta:
            - Egy székely azt mondta nekem: “Téged az Úristen itt felejtett!”
            Én elmondom, hogy az összhang, ami a családomat jellemezte – azért vagyok itt.         Meghatározója tulajdonképpen a kedves feleségem, Lévai Ildikó, aki a gerincét adta       annak, hogy a 90. évet itt együtt ünnepelhetjük.”

 Gedeon Zoltán sokak számára meghatározó személyiség volt, rengeteg kiállításon vett részt, és tudatosan jelen volt, hogy a pályakezdőknek segítséget nyújtson. Számos cikk és leírás tárgya volt munkássága és igencsak megpróbált élete, ezekből szemezgetünk az alábbiakban.

 Ge­de­on Zol­tán 1922. jú­ni­us 29-én szü­le­tett Szent­egy­há­zán, a Székelyud­var­hely és Csík­sze­re­da kö­zött hú­zó­dó, feny­ve­sek­kel kö­rül­vett Har­gi­ta me­gyei fa­lu­ban.

Az ele­mi is­ko­lát Szent­egy­há­zán, a kö­zép­is­ko­lát 1934-től a Székelykeresztúri Ál­la­mi Tanítóképzőben vé­gez­te, ahol 1942-ben érett­sé­gi­zett. 

 Egy évi gyergyóbékási ta­ní­tás után, 1943-ban be­so­roz­ták ka­to­nai szol­gá­lat­ra, ahol Zoltán végigharcolta a II. világháborút.

Többször csak egyhajszálon múlott az élete, ezekről az élményekről mindig hamiskásan mesélt:

„Ret­te­gés, nyi­las ül­dö­zés, iga­zol­ta­tás – el­kap­tak s vit­tek ki a Du­na-part­ra ki­vég­zés­re, de itt is meg­me­ne­kül­tem. Meg­úsz­tam azt, hogy a Du­na-par­ton ma is lát­ha­tó bronzcipő em­lé­kez­tes­sen ar­ra, hogy a nyi­la­sok a Du­ná­ba lőttek.”

 1945 ja­nu­ár­ja és 1948 de­cem­be­re kö­zött kö­zel négy évi orosz fog­ság­ban volt. En­nek ál­lo­má­sai: Le­nin­grád, a La­do­ga-tó, Mur­manszk vi­dé­ke, ahol gya­ko­ri volt a mí­nusz 45 fo­kos hi­deg, és a fe­hér éj­sza­kák, ami­kor éj­jel is nap­pa­li vi­lá­gos­ság volt – „Ked­venc li­nó­met­sze­ti té­mám” – mond­ta mindig Zol­tán. A há­bo­rú és a fog­ság bor­zal­ma­i­ mély nyo­mot hagy­tak em­lé­ke­i­ben, egy-egy alkotásában is visszaköszönve.

 Szabadulása után, 1949-ben ha­za­tér­t a Har­gi­ta me­gyei Kápolnásfaluba, majd ugyanabban az évben feleségül vette Lé­vai Il­di­kó tanítónőt. Mindig harmonikus házasságban éltek, Ildikó komoly támasza volt Zoltánnak, mind az  alkotói, mind a pedagógiai munkája során.

Az együtt töltött boldog 72 év házasság alapja az egymáshoz való tisztelet, egymás támogatása és a rendíthetetlen szeretet volt.

 1950-ben Kolozsváron elvégezte a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon. 1958-ban a kolozsvári Tanárképző Egyetem adjunktusa lett. 1960 és 1970 között a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Rajzkatedráján volt előadótanár. 1970 és 1984 között a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanított magyar és román nyelven. Diákok ezrei kaptak művészi és pedagógiai ismereteket tőle, előbb mint gimnáziumi, majd mint egyetemi tanártól.

 Fel­ada­tai kö­zé tar­to­zott az er­dé­lyi ro­mán és ma­gyar rajz­ta­nár­ok véglegesítő ta­ná­ri minősítése, va­la­mint a rajz­ta­nár­ok má­sod- és első fo­ko­za­ti vizs­gá­i­nak a szer­ve­zé­se és le­ve­ze­té­se, úgy­szin­tén az öt­éven­kén­ti rajz­ta­ná­ri to­vább­kép­zés is, mind­ez 1989-ig, nyug­dí­jaz­ta­tá­sá­ig.

Nyugdíjazása után a nyughatatlan alkotó- és tanítómestert több mint egy évtizeden keresztül meghívta Kerékgyártó István a Central European Arts Camp nemzetközi alkotótáborba, ahol az évente összegyűlt 50-60 művész számára Zoli bácsi karizmatikus alapember lett.

 Alkotói pályája során sok közös és egyéni kiállítása volt itthon és külföldön.

Cikkei, könyvei, tanulmányai jelentek meg. Élete során folyton nyughatatlan volt, a munka iránti alázata és szeretete vezette a sok elvégzett feladat során.

 A művész, a kor embere, élete végéig érzékenyen és művészi igényességgel reagált az őt körülvevő valóságra.

Munkái az energikus, kísérletező, kreatív és inventív művész képét tükrözik vissza. Alkotásaival az aktuális kor valóságát ábrázolta, amelyekre mai szemmel kordokumentumokként lehet tekinteni.

Munkáit az állandó technikai kísérletezés jellemezte. Stíluskorszakai egymást követik, van köztük klasszikus, modern, realista, absztrakt, technikák szempontjából az egyik legváltozatosabb művész, akivel valaha találkoztam. Olaj, pasztell, akvarellgrafika, linóleummetszet, kollográfia, szitagrafika, celluloidmetszet, rézkarc, monotípia – a teljesség igénye nélkül, csupán részleteiben felsorolva mindaz a technika, amelyekkel Gedeon Zoltán művészetében találkozhatunk. Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy munkájával mindig arra törekedett, hogy alkotása esztétikai élményt nyújtson a nézőnek, gondolatokat, érzelmeket ébresszen benne.

Műveiből sugárzik a haza iránti szeretete, ragaszkodott hargitai emlékeihez, a szülőföld világának megjelenítéséhez, mindig a természet szerteágazó világára támaszkodott. Legtöbb munkájából sugárzik a Zoltánra jellemző életöröm, optimizmus, harmónia, emellett pedig elengedhetetlenül fel kell sorolni emberségét, alkotókedvét és örökifjú voltát is, amelyek nyomot hagytak alkotásain is.

 Kedves felesége, Lévai Ildikó 2021 áprilisában hunyt el, amely után Zoltán mosonmagyaróvári rokonai körében lelt vigasztalódásra.

 Zoltán a családi és baráti kör szeretetében ismét lendületre kapott, életereje és művészi szomja ismét munkára késztette, újabb albumok készültek munkáiból, felelevenítette és lediktálta egy-egy meghatározó alkotása létrejöttének körülményét. Majd 99. születésnapja alkalmából mikrokiállítást szervezett Mosonmagyaróváron családja és barátai körében.

 Amikor már teste gyenge volt, szelleme akkor is szomjazott a művészet és a tudás iránt, naponta több órán át hallgatta a művészettörténeti könyveket, történeteket, és amennyit tudott, ő is mindig mesélt.

Január 29-én békésen, csendesen, szerettei ölében végleg megpihent.

Rá emlékezünk ma.

Őt ünnepeljük ma.

Legyünk hálásak, hogy ismerhettük Zoltánt, és, hogy barátjának fogadott minket.

 

Magyari család

Ildikó Velastin & Bíró Sára"