Ő alakította az ízlésemet, mielőtt egyáltalán tudhattam volna, hogy van ízlésem. Ahogy a Tóbiás és Kelement vagy Benedek Elek mesekönyveit lapozgattam, és éreztem azt a lendületet, azt az örömöt, azt az erőt, azt a gyermekszívet, amely bennük dobog. Mert együtt rezdült az olvasóval, mint később a Kincses Könyvtár sorozat borítójának tervezésekor vagy az Egyszerű vers a kegyelemről illusztrációiban.

Az 1989 előtti idők legjobbjaiban ez az empátia volt a legmegkapóbb, és szerencséjük az, hogy számíthattak a “fogadóra”. Működő csatorna (ma azt mondanánk, felület) kötötte össze a művészt a közönséggel, és nem kellett azon gondolkodni, vajon kell-e valakinek az, amit írunk-rajzolunk-festünk-szoborunk-zenélünk-építünk-játszunk. A taps sokáig tartott, mert együttrezdülésből fakadt.

Ha bejött a Kriterionhoz, mindent magával hozott. “Állunk Abodyval derékig hóban” - ez csak egyike volt híres indításainak. Mire én oda kerültem, 1995-ben, már Szegeden dolgozott, ott is csodákat művelt. De hiányzott neki az a másik csoda, amelynek köszönhetően ilyen mondatokat mondhatott. Szegeden szűk körben mozgott, tisztelték, de nem értették, hiszen nem a sietés világából jött, hanem abból a kultúrából, amelyben Bálint Tibor és Kányádi volt a barátja, Abody Nagy Béla és Jakobovits Miklós, Tóth László és Cseh Gusztáv: mindenkivel összefüggött valamiképpen. 1998-ban csodálatos borítót készített Csőgör Enikő Tordatúr hiedelemvilága című könyvéhez, de nem hiszem, hogy a szerzővel találkozott. Ilyesmi korábban nem fordulhatott volna elő.

Bizonyos értelemben, azt hiszem, áldozat is volt, egy számára szép korszak lezárulásának áldozata. Jókedélyét mindvégig megőrizte, hiszen azzal született, rajztudását szintén, még a lendület egy részét is. De egyre inkább azt éreztem, már nem üldözi úgy az álmot, mint csodálatos Don Quijotéi. Mindkét korral járt ez: az itteni világ átmeneti időszakával és az évei számával egyaránt.

Tegnap lett volna 85 éves, de már örökkévaló.