„... a három legnagyobb hazai magyar festő Nagy István, Nagy Imre és Szolnay Sándor volt. (...) bár megjelent Szabó Ilona tollából egy értékes, alapos kismonográfia Szolnay művészetéről, ez a nagyszerű ember és páratlanul jellemes, kiváló és eredeti művész sokkal több megbecsülést, hírnevet érdemelne. Jobban kellene élnie a művészetszerető és -pártoló emberek tudatában(...) Jobban be kellene mutatni őt, a hűséges, tiszta lelkű embert, a nagy értéket és művészt, hiszen hazai képzőművészetünk egyik legtehetségesebb képviselőjét vesztettük el benne. Az ő életműve közkincs ” – olvasom az Erdély színei* című kötetben a festőtárs Aurel Ciupe 1983-ban, A Hétben megjelent vélekedését.

Ennek a közkincsnek, Szolnay Sándor életének, művészi és művészetszervezői munkásságának a bemutatását tűzte ki célul Sümegi György budapesti művészettörténész is, aki a Szolnay-dokumentumokat – levelek, cikkek, interjúk – összegyűjtötte, válogatta és kötetbe szerkesztette. A zömében személyes hangvételű írásokat tartalmazó, a Komp-Press Kiadó gondozásában megjelent könyv a művészportré kiteljesítésén túlmenően egyben korrajz is. Hű tükre a két világháború közti és az azt közvetlenül követő néhány esztendő képzőművészeti életének. Annak a mindennapos küzdelemnek, amelyet a képzőművészek érvényesülésükért, sőt nem ritkán puszta létükért, megélhetésükért folytattak. A kisebbségi helyzetbe került magyar művészeket pedig hatványozottan sújtotta a nem éppen művészetbarát környezet, a társadalom közönye. „Az, hogy ma Erdélyben komoly képzőművészetről nem beszélhetünk, annak tudható be, hogy még a tehetséges festők nagy része is kénytelen-kelletlen alkalmazkodott a közönség ízléséhez, jobban mondva ízléstelenségéhez. Közönség nélkül nincs művészet. Kétszáz-háromszáz lejért fél óra alatt giccset festeni és azt eladni, ez ma a megélhetés egyetlen módja. Ehhez tartozik a szemérem nélküli önadminisztrálás is”– nyilatkozta Szolnay egy a kötetben olvasható, eredetileg az Ellenzékben, 1934-ben megjelent interjúban.

Szolnay Sándor: Kolozsvári sétatér télen  

Ennek az áldatlan állapotnak az ellensúlyozására jött létre a kor legjelentősebb, jobbára hasonló gondolkodású képzőművészeit egységbe tömörítő csoportosulás, a Barabás Miklós Céh is, amelynek Kós Károly mellett lelke és szervezője éppen Szolnay Sándor volt. Sümegi György érdeme, és természetesen a dokumentumokat gondosan megőrző családé, Szolnay Judité és Ádámé, hogy a kötet, felbecsülhetetlen értékű írásos és képanyaga által, egyben hiteles Céh történetté is vált. Jellemzője a személyes hangvétel, amely a kor művelődési életének jelentős személyiségeivel folytatott levelezésből – küldött és kapott levelek – valamint Szolnay őszinte, olykor szubjektivitástól sem mentes feljegyzéseiből árad, de ugyanakkor jellemzője a forrás értékű dokumentumok tényközlő hitelessége is. A nagybányai művésztelep sajátosságai, a kolozsvári, anyagi támogatás hiányában rövid életű festőiskolai próbálkozások, Szántó Györgynek egy erdélyi művészi munkaközösség létrehozására irányuló aradi kísérletei, a László Gyulával és Miklóssy Gáborral folytatott levelezés, Vásárhelyi Z. Emil levelei mind-mind olyan adalékok, amelyek jelentős mértékben járulnak hozzá a Sümegi György által a dokumentumok tükrében felvázolt, korhű művészi körkép kiteljesítéséhez.

Szolnay Sándor: Önarckép  

A kötetet életrajzi adatok és a kiállítások jegyzéke egészíti ki. Ami pedig képanyagát illeti a családi vonatkozású fényképek mellett a könyvben a Barabás Miklós Céh egykori tagjainak fényképe, kiállítási fotók, a tárlatok fölöttébb igényes, művészi plakátjainak, valamint Szolnay Sándor huszonöt munkájának reprodukciói kaptak helyet. Az olvasó számára iránytűként pedig Sümegi György Újabb adalékok Szolnay Sándor életművéhez című bevezető tanulmánya szolgál.

 

* Szolnay Sándor, Erdély színei, Gyűjtötte, válogatta, szerkesztette Sümegi György. Komp-Press Kiadó, Korunk, Kolozsvár, 2010.

NÉMETH JÚLIA

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/51793