(Képtár, Kossuth Lajos u. 42 sz.)

Amikor 1973 márciusában, Kolozsvár főterén, szemben a Fadrusz János Mátyás-szobrával, a reneszánsz műemléképület emeleti helyiségeiben megnyitottuk az első szerkesztőségi tárlatot, a legkevésbé sem gondolhattunk arra, hogy a folytatás a tolünk kétszáz kilométerre fekvő Székelyudvarhely lakosait s a város vendégeit közvetlenül érdekelheti majd. Pedig ez történt. Hat és fél évvel később, 1979 őszén mi is ott állhattunk, "képeink között" a megnyíló székelyudvarhelyi képtárban, sok száz ember közé zsúfolódva.
Persze nem mondható véletlennek ez a kapcsolódás. Elsősorban azért nem, mert már a hatvanas évektől kezdve, az újraindult KORUNK épp Udvarhelyen talált értő és eléggé nagy számú értelmiségi érdeklődőre, olvasóra (de hol van már a tavalyi hó?). Fényképeket őrzök a Művelodési Ház kiállítóterméről, telt ház előtt beszélhettünk egy-egy időszerűnek vélt kérdésről vagy a folyóirat ügyeiről. És kisebb, ám igazán válogatott hallgatósággal, pontosabban vitázó udvarhelyi értelmiségiekkel szembesülve, még intenzívebb, még gyümölcsözobb kapcsolatot alakíthattunk a hétvégeken műkődo helybeli klub révén tanárokkal, jogászokkal, orvosokkal, mérnökökkel; nekem máig ható élmény ez a környezet, ez a hangulat, a félelem- és cenzúramentes vélemény­nyilvánítás lehetosége - akkoriban bizony kevés példa volt Erdélyben, Romániában az ilyesmire.
"Udvarhelyileg" tehát a KORUNK már jól meg volt dolgozva, amikor a képzőművészetnek így-úgy elkötelezett barátaink támogatást kértek tőlünk a tervezett városi galéria feltöltéséhez. Mi Kolozsvárt, a kétheti rendszerességgel sorra kerülő kiállításainkon elkezdtük a grafikák, festmények, szobrok gyujtését - a kiállító művészek rendre nálunk hagyták egy-egy munkájukat. A nagy begyűjtés azonban akkor kezdődött, amikor már közvetlen lehetőségnek mutatkozott egy székelyudvarhelyi Állandó Korunk Galéria megalapozása, a hatóságok által is támogatott jövendőbeli képtár, illetve a már működo Városi Múzeum keretén belül.
A sikere gyűjtés bizonyítja hogy 1979. szeptember 11. és 14. között bemutathattuk Kolozsvárt, immár a Vármegyeháza épületében levő szerkesztőségi nagytermünkben, a székelyudvarhelyi képtárnak szánt ajándékot - azt a bizonyos Korunk Galériát amelyet egységben tartandónak, oszthatatlannak mondottunk, és ezt írásban is rögzítettük az átadáskor, a leltár elkészítésekor. Jöhetett aztán az anyag leszállítása, a korántsem könnyű rendezés ott Udvarhelyen, autóbuszos leutazásunk a kolozsvári művészekkel (idősebbekkel és fiatalabbakkal - ma ilyet már el sem lehet képzelni). Végül pedig a feledhetetlen megnyitó ünnepség.
Szerencsére megőrződtek az írásos és képi dokumentumok; s ha nem is 1982-ben, ahogy eredetileg terveztük (a pártcenzúra durván közbeszólt, a tiltások a teljes elhallgatásig vezettek), de 1997-ben megjelenhetett a Találkozások című Korunk Galéria-album, és ebben megtalálhatók az emlékeztetők az 1979-es székelyudvarhelyi ünnepségre, a képzőmuvészet, a kultúra nagy erdélyi ünnepére. Újraolvasom egykori, ott elhangzott szövegemet, és ma is érzem, indokolt volt egy Szilágyi Domokos sor idézésével kezdeni, már csak azért is, mert a festőmuvész Nagy Albertnek ajánlott verse kezdodik így: Talán nem ámítom magam, ha azt mondom, a jelen lévők megértették Szilágyi verssorát és azt, amit a "kollektív teremtésről" hozzátettem, szó szerint elhatárolódva a "bálványteremtéstől". A közönség, a közösség szeretetét emeltem ki - és ezt valóban mindnyájan éreztük akkor Székelyudvarhelyen. Szívesen idézem most fel azt is, ami 1979 őszén a képtárról, a múzeum feladatairól elhangzott:
"A korszerű múzeum ugyanis nem halott tárgyak gyűjteménye. A képtár sem az. Amikor emlékeztet, mozgósít is: segít abban, hogy megpróbáljunk méltók lenni, felnőni az elődökhöz. Bethlen Gábor bronzba öntőit tekintete biztat: ezen a tájon is érdemes szembeszállni rossz hatalmakkal. A Benedek Elek-évfordulóra készült plakettet nézzük - és megelevenedik egy nagyszerű példa, hogyan lehet az anyanyelvet csendben, szerény eszközökkel hathatósan szolgálni. A képtár faláról Kós Károly arca néz ránk, kegyetlen gondoktól árkolt, mégis bízó, mert jövőt látó tekintettel; és akkor eszünkbe jut az ő sokfajta teremtése, amelyben nem az utolsó a Barabás Miklós Céh, az erdélyi képzőművészek egykori érdekvédelmi egyesülete. És újra és újra szembenézzünk Nagy Albert Gondolkodójával: ez az egyszeru - hatalmas tudással és érzéssel megfestett - asszony nem filozófiai-művészetfilozófiai dilemmák közt vergődik, hanem holnapi lét vagy nemlét valóságával számol: töprengő, de nem kétségbeesett, mert keményen vállalja a sorsát. Azt mondja, amit Szilágyi Domokos, a Nagy Albert művészetét szavakba foglaló versben:

(Nem érdektelen megjegyezni, hogy az 1979. októberi udvarhelyi rádióriportban megszólaló Kányádi Sándor a kiállításról szintén Nagy Albert "gyönyörű képét", a Gondolkodót emelte ki.)
Visszagondolva, huszonegy év múltán, az Állandó Korunk Galéria képeire, rajzaira, fotóira, kerámia- és textil-tárgyaira s a szobrokra - a jelzett kollektív lelkesedés, közösségi teremtés mellett a művészeti értékekről is kellene néhány szót szólni. Mert valóban nem akármilyen munkák gyűltek itt össze. A Gondolkodó mellé (a festő testvéröccsének nagyvonalúságából) sikerült újabb rangos Nagy Albert-festményeket szerezni Udvarhely számára. Buday György, a Kolozsvárról Szegedre, majd Londonba került kiváló fametsző sem csak egy művel képviselteti magát: az Athéni Timon-sorozat bizonyára nem akármilyen múzeumi érték. És a már szintén nem élő kiváló budapesti grafikus, Würtz Ádám önzetlen ajándékáról se feledkezzünk meg: Madách-kiállításunkra küldött valamennyi grafikai lapját felajánlotta az Állandó Korunk Galériának. Ezek a példák egyúttal arról beszélnek, hogy az 1979. őszi gesztus nem egyszeri pillanat volt, a bővítés egy ideig még folytatódott - és nem is akárhogyan. A diktatúra tiltásai megakasztották a folyamatot, majd mintha közöny kezdett volna új rombolásba.
Hát ezt nem volna szabad megengednünk. Vissza kellene hozni az 1979-es kedvet és elszántságot. A vélt vagy valós szabadság(unk) ne jelentse a közöny, az értékek herdálásának a szabadságát!

 

Kántor Lajos. Kolozsvár, 2000. Július 15.