Nagy Miklós Kund és a műhelytitok*

Nagy Miklós Kund publicisztikakötetének bevezetőjében úgy magyarázza a Felemás kötetcímet,

hogy azokról a személyiségekről is szól, akik a világ más tájain élnek, de kötődnek Marosvásárhelyhez, merthogy könyve „ízig-vérig marosvásárhelyi”. Nekem a címről, amikor a borítón megpillantottam, más jutott eszembe, az, hogy egyik fél a könyv, a másik az olvasó a maga olvasatával. És lehetne folytatni e logika mentén. A felezés a legnyilvánvalóbb az interjúban: a kérdező és a válaszadó. Természetesen közben mindketten fél szemmel rám, az olvasóra sandítanak. Mire is jó az interjú azonkívül, hogy két ember többé-kevésbé bizalmasan beszélget, és ezt rögzítik, feltehetően az utókornak is. Szépirodalmi mű, képzőművészeti alkotás, tudományos kutatás, sőt még színpadi rendezés is születhet öncélúan, rejtekezhet az alkotó műhelyében, anélkül hogy nyilvánosságra kerülne, de a publicisztika mindenképpen közönséget igényel: azonnali olvasót, miközben valakiről, valamiről értelmezést kínál neki. Műhelytitkokra persze mindannyian kíváncsiak vagyunk, olykor el is csodálkozunk, amikor az értelmezés saját szabadságából egy behatárolt út irányjelzői közé pottyanunk. Eddig talán azt hittük, a szerző akkor azt gondolta, hogy… és hirtelen megtudjuk az Arany János-i magánvéleményt: gondolta a fene. (Ezen a könyvön kívüli felemás: gondos irodalomtörténészek kiderítették, hogy ez csak anekdota, ilyen lapszéli bejegyzést eleddig nem talált senki.) Az alkotó ember műhelytitkait szeretnénk kilesni, jeles személyiségek életpályájának nagy kalandját, tanúságát és tanulságát kérdésekbe és válaszokba feszítve. Példáik századszorra is igazolják a műhelytitok kulcsszavát: munka és szakadatlan elkötelezettség a hivatásuk iránt. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mire is jó az úgynevezett műhelytitkok feltárása. Mégis kinek van szüksége az ilyen vallomásokra, mit (kit) ismertet vagy tisztáz, mennyi benne az őszinteség, mennyi a szerepjátszás, mennyi a leskelődés, mennyi a gondolatok csapongó játéka. Az interjú készítője mindezt mederbe tereli, megoldást kínál, olykor elhiteti, hogy maga az olvasó – a közvélemény – kérdez, ő pedig látszólag megőrzi semlegességét, egyféle közvetítővé válik. Mindeközben a jó interjú nemcsak információkat nyújt egy életpályáról, hanem megadhatja olvasójának azt a szabadságot is, hogy saját műveltségi szintje, élettapasztalata, esetenként szakmai tudása alapján dönthessen arról, mit fogad be, mit utasít el, miben kételkedik.


A publicisztikáról szokás azt állítani, hogy efemer műfaj, a mindenkori aktualitáshoz kötődik, mi több, azt szolgálja, ám az idő múlásával széttöredezik, sokszor el is tűnik. Gyűjteményes kiadása viszont megszünteti az elaprózottságát, és kordokumentummá nemesedik. „Könyvben” látjuk igazán, hogy a jó publicisztika szolgálat, és ami szolgálat, az alázatot követel. Merthogy az újságírásban az a fonák, hogy az aktualitás fontossága miatt az újságcikk szerzője nemegyszer mintegy háttérbe szorul (ezért is beszélek alázatról) a cikk témájával, az időszerűséggel szemben. Az újságíró műhelytitkáról keveset beszélünk, penzum az, kiszabott feladat, munka, olykor örömmel teli, máskor kényelmetlenül szorító határidő, mert az újságnak meg kell jelennie, s az oldal nem maradhat üresen, a rovatok színes világának meg kell őriznie napról napra, hétről hétre a vonzó tarkaságát. Közben az újságolvasók jelmondata lehetne a mély értelmű keleti bölcsesség: „Óvakodj az olyan emberektől [témánknál maradva az olyan cikkíróktól], akik azt állítják, hogy megtalálták az igazságot. Mindig tiszteld azokat, akik keresik az igazságot.” N. M. K. az utóbbiak közé tartozik. Keresi az igazságot, azért tud jól kérdezni, na és jól írni. Munkássága persze rég átlépte a rádióriportok, majd az újság adta kereteket: könyvek, esszék, tanulmányok jelzik pályáját. Ezeken mindig átfénylik az alapgondolat, miszerint az értelmiségi sorsvállalás, az erdélyiség több mint téma, példát mutató hitvallás is egyben.

Dicsérem persze a könyv tartalmát, ám jelen könyvben van egy formai felemás, valójában a könyv kiadói szerkesztőjének hibája, ami mellett nem mehetek el szó nélkül. Könyvvásárokon szívesen találkozom írókkal, illetve „nézek meg” írókat, de legszívesebben sokszor csak bámészkodom, a bennem élő könyvszerkesztő kíváncsi koboldját az olvasók érdeklik, az a pillanat, amikor egy könyvet először vesznek kézbe. Így hát régóta figyelem az „igényes” olvasók közös jellemzőjét: a könyv hátlapján kezdik az olvasást – fülszöveg –, majd lapoznak egyet-kettőt hátulról előre: tartalomjegyzék. Tanulmány- és publicisztikaköteteknél sokszor folytatják a lapozást, úgy vélem, a névmutatót keresik. Ez persze távol áll az elmélyült olvasástól, viszont gyors és hatékony információszerzés arról, hogy érdeklődnek-e továbbra is az adott könyv iránt, vagy nem (leszámítva persze a szerző hírnevét). Látom és magam is tapasztalom, hogy a Felemás ilyen tekintetben sajnos felemás maradt: a tartalomjegyzékben szereplő címek nem segítenek sem a témák, sem a személyek mi- és kilétének azonosításában, névmutató sincs. Pedig szokatlan összefüggéseket mutattak volna meg. Sok oda-vissza forgatás után három példát mutatok: interjú Gáspárik Attilával (142. old.), majd ismertetés az esszékötetéről (225. old.); interjú Markó Béla leköszönt RMDSZ-elnökkel (48. old.), recenzió az esszé- és publicisztikakötetéről (235. old.); interjú Láng Zsolttal (59. old.), majd ismertetés a Szövegek szimfóniájáról (257. old.). További példák helyett ábécésorba rendezve felsorolom azoknak a nevét, akikről külön írások szerepelnek a könyvben: Ágoston Vilmos, Bács Ferenc, Bálint Márta, Banner Zoltán, Bölöni Domokos, Culcer Dan, Csíky Boldizsár, Dés László, Esterházy Péter, Farkas Ibolya, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Gáspárik Attila, Gyarmathy János, Kákonyi Csilla, Kieselbach Tamás, Kilyén Ilka, Kincses Elemér, Kocsis Zoltán, Kovács András Ferenc, Kovács Levente, Kőnig Frigyes, Láng Zsolt, Markó Béla, Nagy Attila, Novák Ferenc, Oplatka András, Páll Lajos, Sebestyén Aba, Sebestyén Mihály, Székely Csaba, Szűcs György, Tamás Klára, Thúróczi Gergely, Tőzsér József, Virág Judit. Van valami jó is ebben a hiányosságban. Ha valaki további nevekre kíváncsi, az kénytelen lesz végigolvasni a könyvet, az első szótól az utolsóig. És nem bánja meg!

Kozma Mária

*Nagy Miklós Kund: Felemás. Publicisztikai írások. Lector Kiadó – Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Marosvásárhely, 2018

Keresztes Györgyi: Ádám és Éva
Fotó: Nagy Tibor

https://www.e-nepujsag.ro/articles/nagy-miklos-kund-es-a-muhelytitok