Tárlatmegnyitóval ért véget csütörtök este az ötödik Bálványosi Art Camp és a hatvani, maassluisi és kézdivásárhelyi alkotók közös tábora. Idén volt a legnépesebb az egyhetes tábor, hiszen neves hazai és magyarországi képzőművészek mellett a Szarvadi-Téglás és a Hegedűs házaspár két holland alkotót – a Maassluisból, Kézdivásárhely egyik testvérvárosából érkezett Elly Van Baalent és Gonny Van Den Nouwelantot – is vendégül látott.

Rajtuk kívül Balási Csaba csíkszeredai fotóművész, főszervező meghívására a következő művészek vettek részt az alkotótáborban: Magyarországról Bardócz Lajos, Bugyi István József, Gaál András, Kádár Tibor, Mátyássy Gábor és Szpisják Pál, Jászvásárról Bartos Jenő, Kolozsvárról Egri András, Egri István és Anastasia Vdovkina, Sepsiszentgyörgyről Éltes Barna, Petrovits István és Vargha Mihály, Csíkszeredából Márton Árpád és Szabó Árpád, Szovátáról Sánta Csaba, Kézdivásárhelyről Kosztándi Jenő, Kosztándi B. Katalin, Vetró Bodoni András, Vetró Bodoni Zsuzsa, Vetró Bodoni Sebestyén András, Nagy Lajos és Vajna László.

Az ötödik közös kiállításnak a szervezők a konferenciateremben biztosítottak helyet. A megnyitón Szarvadi-Téglás Loránd tulajdonos a mostanit a legtartalmasabb és legszínvonalasabb tárlatnak minősítette, melyen szobrot, domborművet, tűzzománcot és üvegre festett munkát, grafikát, olajfestményt és művészfotót állítottak ki. Az alkotások egy ideig a konferenciateremben tekinthetőek meg, majd négycsillagos szálloda falait fogják díszíteni.

Márai Sándor írja le naplójában az írói, művészi munka kapcsán az egyik spanyol filozófusról, hogy a madridi utcán sétálgatva látott egy vándorfestőt, aki felállította az állványát, elhelyezte a keretre feszített vásznat, és krétával sebesen felvázolta egy emberi arc körvonalait. A kérdésre, hogy mit ábrázol majd a kép, a festő azt felelte: „Még nem tudom. Ha szakálla lesz, akkor ez lesz Szent Ambrus megdicsőülése. Ha nem lesz szakálla, akkor ez lesz Szűz Mária szeplőtelen fogantatása.”

A történet, a kicsit megmosolyogtató voltán túl, alapvető dologra hívja fel a figyelmet: az alkotó, a művész abban a pillanatban, amikor kezébe veszi a tollat vagy az ecsetet vagy bármilyen munkaeszközét, ritkán tudja előre, hogy mi is lesz, hogyan is néz ki majd a végeredmény. Azt, hogy az alkotás végére – amikor úgy érzi, hogy már egyetlen vonás, egyetlen karc, egyetlen apró beavatkozás sem szükséges, mert a mű készen, és ő már nem tehet hozzá semmit – hová is fog majd eljutni, Szent Ambrushoz vagy Szűz Máriához.

Az alkotást megelőző periódus pedig a felfokozott figyelem, a szemlélődés, az összpontosítás, a koncentráció. Hogy aztán egyszer csak valami, egy bevillanó kép, egy újra felelevenedő hangulat, egy érzés elindítson benne egy folyamatot, amikor kezébe veszi a tollat, az ecsetet, a vésőt vagy a ceruzát, és papírra, vászonra, egyéb felületre veti az első betűket, vonalakat, jeleket, formákat, amiből aztán kialakul maga a mű, esetleg művek sorozata.

Egy-két műalkotás azonban önmagában még kevés; az alkotás folyamatából kimetszett, eleven, még meleg, még működő rész csupán, amiben csak sejtetve, még csak ígéretként, lehetőségként van jelen egy-egy nagyobb alkotói konstrukció. És csupán sejthetőek maguk a külön-külön, egymástól függetlenül létező, egymástól függetlenül kerengő alkotói világok. Olyanok ezek, egy közismert költői hasonlattal élve, mint az egymás mellett ragyogó csillagok, amelyek a másik fényét, ragyogását a maguk fényével, ragyogásával nem halványítják, hanem együttesen részesei, ugyanakkor alakítói ennek a csodálatos univerzumnak, ami a mi világunk, amelyben élünk.

Valahogy így próbálom meg elképzelni mindig a közösen kiállított munkák anyagát is: fényükkel, ragyogásukkal, művészi értékükkel így, egymás mellett közszemlére állítva ez az egész együttes a pompás művészi univerzumot gyarapítja. Mert maga az alkotás nem csupán csak az egyes vagy sorozatos darabok elkészítésére vonatkozik, hanem ezeknek a daraboknak a beillesztésére, beilleszkedésére egy szerves, organikus ciklusba vagy ciklusokba, amelyek aztán az illető művész korszakait, legvégül pedig az egész életművét teszik ki majd.

Ez esetben a kiállítás alkotóelemeinek, több alkotó munkáinak, a képeknek, szobroknak, rajzoknak az elrendezésére is vonatkoztatható. Nevezetesen arra, ahogy ezek a kiállított tárgyak, műtárgyak egymás mellett, egymás fényében valamilyen szimbolikus jelentőséget kapnak éppen attól, hogy oda kerültek, ahova kerültek, azzal, ahogy feleselnek egymással, ahogy kiegészíti egyik a másikat, ahogy rímel egyikük a másikra vagy ahogy továbbviszi egyik a másik mondandóját, esetleg továbbgondoltatja azt. Vagy nem.

Kik vagyunk? Mik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Mit akarunk? Kik voltunk? Mik voltunk? Kik, mik leszünk? Nem győzzük hangoztatni: a művészet – az igaz művészet – erről, ezekről a kérdésekről (is) szól, „az állandó kérdésekről, az állandó válaszokról, a soha, de soha ki nem elégítő kérdésekről, és a soha, de soha ki nem elégítő válaszokról”. És nyilván a kényelmetlen kérdésekről (is). A művész kérdez és felel, még akkor is, ha ez nem látszik a képeken, nem látszik a papíron. És állandó tusakodásban, vergődésben, bizonytalanságban, kételyben él. Az alkotó ember pedig a kételyből, a kételyeiből építkezik. Ő az, aki helyettünk – mindennapi emberek helyett – megfogalmazza, és fel is mutatja ezeket.

Ugyanaz a művészi élmény, döbbenet, borzongás éri az embert, mint egy jó vers, egy jó irodalmi mű elolvasásakor, amikor azt érzi a szemlélő, a tárlatlátogató, hogy a hideg veríték veri ki egy-egy kép előtt, pedig „nincs is semmi rajta”, csak az általa is ismert, naponta látott dolgok: ember és táj, emberek és állatok a tájban, csendéletek, templomok (a gelencei, a kézdivásárhelyi), temetők, a Büdös-hegy, a Mohos tőzegláp, a Nyerges-tető, csak más-más napszakokban, más-más évszakokban; ugyanazok az arcok, terek, házak, a múltunk, a gyermekkor egy-egy szelete, csak más-más perspektívából, a művészéből, abból a szemszögből, ahogyan azt csak a művész látja, illetve láttatni akarja velünk is, befogadókkal.

A jó alkotás megszólít, hozzád szól. Vagy egyszerűen utánad nyúl, megfog, és nem ­enged. Nem hagy nyugton, nem hagy közömbösen. Foglalkoztat, gondolkodásra késztet. Elgondolkodásra. Elmész egy kép, egy kiállított műtárgy mellett, és talán még nem is sejted, de már a markában vagy, a prédájául ejt. Egy részlet, egy arc, egy kéz, egy furcsa figura, egy forma, egy tekintet, egy tárgy képe benned marad, és életet kér. És önálló életre kel. Váratlanul felragyog belül teljes pompájában, teljes aurájában. És akkor izgatottan visszatérsz a kiállítóterembe, hogy újra lássad. Hogy mi volt az az apró részlet, ami annyira megkapott.

És a kép élete, az alkotás élete, ha úgy tetszik: működése csak ekkor kezdődik el igazából. Legalábbis bennünk, a megszólítottban. Ekkor, a sugárzó részlettől elindulván, egy láthatatlan Ariadné-fonal mentén vezetve csillantja csak fel rejtett értékeit. És amikor már azt hinnők, hogy teljesen birtokunkba vettük az egészet, hogy számunkra már nem tartogathat semmi újat, akkor csábosan és csalogatóan újból megvillant magából valamit. Ezekért az apró, értékeit apránként feltáró örömökért van a műalkotás, a kép, a vers, a festmény. Hogy könnyebbé, örömtelibbé, ünnepibbé vagy épp kétely-gazdagabbá tegye hétköznapjainkat.

Fekete Vince

http://erdely.ma/kultura.php?id=167473&cim=tarlatmegnyitoval_ert_veget_az_otodik_balvanyosi_art_...